TÖRÖKBÁLINT » Az első tavaszi vereség az állásába került. Lipők András, a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjában szereplő Törökbálinti TC 48 esztendős trénere úgy várta a Bugyi SE elleni hazai rangadót, hogy játékra alkalmatlan pálya ide vagy oda, a három pontot otthon tartja a TTC. Ma már tudjuk, nem így történt, hiszen a 21. fordulóban Gavrea Eduárd góljával a vendégcsapat 1–0-ra győzött.
A törökbálinti sporttelepre síri csend telepedett. Mintha a tavasz fújt volna takarodót a cinkosan kacsintó télnek a hangulatos Alsóerdősor utcai pályán. Csak egy transzparens, csupán egy molinó jelezte, hogy valami megváltozott.
„Mindent neked köszönhetünk, Lipi!”
A felirat ráköszönt, aki arra járt, jelzett, ha a tekintet odatévedt. Nem volt könnyű futballozni, rövid passzokkal operálni, és nem csupán a játéktér állapota miatt, hanem azért is, mert a Pest megyei II. osztály, Déli csoport 23. fordulójában az erőszakosan és harcosan védekező, „csipkelődő” stílusban küzdő Alsónémedit sodorta a sors(olás) a TTC útjába. A szünet után született két gyors gól megpecsételte a Vörös Dávid játékos-edző által űzött-hajtott házigazda sorsát: Törökbálint–Alsónémedi 0–2.
– Néhány pillanatra ledöbbent?
– Megmondom őszintén, nagyon jólesett, hogy legalább vannak, akik jónak látják a munkámat, a tevékenységemet, és mit tagadjam, meg is hatódtam – felelte Lipők András, a Törökbálinti TC immár csak korábbi mestere. – Bárcsak ne kellett volna látnom ezt a molinót, ám azt gondolom, akik a törökbálinti futballélet részesei, átlátják a helyzetet és nem csupán néha jönnek ki egy-egy meccsre, azok nem véletlenül írták azt, amit.
– Kinn volt az Alsónémedi elleni hazai bajnokin?
– Természetesen kimentem a mérkőzésre, mert akármi is történt, a srácokra kíváncsi voltam, érdekelt, hogy milyen állapotban vannak és egyáltalán milyen a hangulat. Nem csalódtam, mindazonáltal nagyon sajnáltam azokat, akik a pályán voltak, és azokat is, akik a játéktéren kívül nézték a meccset, mert nem egészséges dolog ez. Látszott, hogy fejben nagyon nincsenek ott a srácok, talán még most sem értik a történteket, meg vannak kissé zavarodva, és meg kell mondanom, nagyon rossz volt nézni ezt az egészet.
– Miért, ön érti, mi történt?
– Az igazság az, hogy kicsit mélyebbre kell visszamenni az időben. Másfél éve vettem át a felnőtt csapatot, akkor a megyei I. osztályban voltunk. Elnökségválasztás volt az utolsó pillanatban úgy, hogy tíz játékos maradt a társulat keretében az új elnökség regnálásának kezdetére. Akkor nem volt mit tennem, szó szerint azt éreztem, el kell vállalnom a feladatot a srácok miatt, akik itt maradtak és megpróbálják véghezvinni a csodát. Ez egyébként majdnem sikerült, mert kis szerencsével még tíz emberrel is kiharcolhattuk volna a bentmaradást. Úgy képzelje el, hogy a fiam, a kapus Benjamin centert játszott. Minden megoldás érdekelt, hogy a meccsekre ki tudjunk állni. Nem sikerült a tervünk, amit nagyon sajnáltam. Az önkormányzat teljes mellszélességgel a klub mögé állt, és az volt a cél, hogy a következő szezonban vissza kell jutni a megyei I. osztályba. A felnőtt csapat élére kinevezték szakmai igazgatónak Jurácsik Mátyást és én maradtam az edző. Nekem csupán két kérésem volt: egyrészt Molnár Zoltán erőnléti edzőt hadd tartsam magam mellett, valamint Szabó József kapusedzőt is szerettem volna, hogy maradjon. Az önkormányzat valóban mindenben támogatott bennünket, biztosította a feltételeket, hogy visszakerüljön a csapat oda, ami a Törökbálinti TC szintje. Ekkor már volt köztünk némi feszültség Jurácsik Mátyással, mert más a véleményünk a Törökbálint helyét illetően.
– Éspedig?
– A szakmai igazgató úr sokkal komolyabb feltételekkel az NB III-ig szeretné felvinni az egyesületet, én pedig, mint utánpótlásedző, úgy gondolom, a megyei élvonal tökéletesen elég lenne a klubnak, hiszen a saját utánpótlásunkból lehet meríteni, két-három srácot évente fel lehet vinni a felnőttekhez, ám azt hiszem, hogy az NB III-ban kevesebb lehetőséghez jutnának a helyi fiatalok. Amikor az új bajnokság elkezdődött, a célok megfogalmazódtak, ám a szakmai igazgató szerette volna az általa megfelelőnek gondolt embereket hozni. Ekkor már éreztem a bizalomvesztést, úgy vélem, szerette volna mással végigvinni a szezont, de az önkormányzat inkább bennem látta a megoldást, a visszajutás lehetőségét. Az ősszel hoztuk az eredményeket, nem is volt probléma köztünk, és a történethez az is hozzátartozik, hogy régóta ismerjük egymást Jurácsik Mátyással. Az első félévben keveset hibáztunk, ami igazolja, hogy jó irányba indultunk el. Ám az utolsó őszi mérkőzésen, a Dunavarsány elleni rangadón 2–1-re kikaptunk a vetélytársunktól, ami elég volt ahhoz, hogy ismét előjöjjenek a nézetkülönbségek közöttünk, így engem nem ért váratlanul, hogy a tavaszi első vereség után felállított a kispadról. Aki átlátta a helyzetet, az sem csodálkozott ezen, amellyel nem is lett volna semmi baj, ha kicsit európaibb, barátibb hangulatú keretek között, az eredményeimet tiszteletben tartva közölte volna velem és a csapattal a döntését. Azt hiszem, nem tartana ott az egyesület, hogy 22 játékos helyett csak 12-en edzenek. Úgy gondolom, nem átgondolt, megfontolt, hanem elkapkodott, hirtelen jött, elhamarkodott lépés volt ez a szakmai igazgató részéről. Teljesen világos, hogy a mai világban a pénzről szól minden, de azt hiszem, egy kisebb egyesületnél, mint a miénk, nem biztos, hogy szabad kezet kellene adni bárki kezébe is, aki edzőkről és játékosokról dönthet kénye-kedve szerint egy személyben.
– Ha azt érezte, hogy egy hibára vár a Törökbálint szakmai igazgatója, Jurácsik Mátyás, ráadásul a téli felkészülésnek is viszontagságos körülmények között vágtak neki, nem lett volna jobb és egyszerűbb akkor vennie a kalapját és gondoljon mindenki azt, amit akar?
– Nagyon, de nagyon sokszor agyaltam ezen, és ebben biztos, hogy hibáztam, mert nem az eszemre, hanem a szívemre hallgattam, de azt tudni kell, hogy 10-12 játékos az én nevelésem, magyarán nagyon fiatal koruk óta foglalkoztam velük, és én úgy éreztem, a hangulat jó, a kedv is megfelelő, és szeretnék, ha én dolgoznék velük a továbbiakban is. Úgy voltam vele, rizikó, de bevállaltam, hátha még többet tudok nekik segíteni, bár így utólag visszagondolva, lehet, a csapat jobban járt volna, ha az ősz végén megköszönöm az egészet. Akkor nem arról beszélnénk, miért vannak kevesen, ahelyett, hogy Törökbálinton futballoznának hétről hétre.
– Merthogy miért vannak kevesen?
– Hangsúlyozni szeretném, hogy a játékosok nem miattam hagyták abba, hiszen az elváláskor nem tudtam velük megbeszélni a dolgokat, ez az ő saját döntésük, ami nem a többiek ellen irányult, csak azt mutatja, és talán igazolja, hogy valakinek a munkáját és a csapat sikerét, tevékenységét egyetlen elhamarkodott döntéssel nem lehet így elrendezni.
– Ezért vonultak vissza szezon közben?
– Azóta már többször beszéltem a játékosokkal, és úgy gondolják, hogy szeretnének egyenes gerinccel járni Törökbálint utcáin öt vagy tíz év múlva is.
– Mit gondol, felérhet a csúcsra a Törökbálinti TC?
– Én lennék a legboldogabb, ha így lenne, nálam jobban senki nem akarja, hogy visszakerüljön a csapat a megyei I. osztályba. Nagyon remélem, hogy a srácok megnyerik a bajnokságot, ráadásul ebben valószínűleg Molnár Zoltán és Szabó József kollégámmal együtt vastagon benne lennénk, ha így alakul, és elhiheti, én leszek az első, aki gratulálni fog a srácoknak, de most, ahogy látom, senki sem ígérheti meg, hogy bajnokságot nyer a Törökbálint.
– A tény ettől még tény marad: a társulatnak a saját kezében van a sorsa.
– Ez igaz, de a Dunavarsány, a Bugyi és a Felsőpakony is nagyon komoly vetélytárs, ám talán kijelenthetem, nagyobb sansz lett volna, ha a csapat együtt marad. Szívből kívánom, hogy a Törökbálinté legyen az aranyérem!

– Nehéz volt az átállás? Már nem csupán egy játékos a sok közül – jóllehet, a tudása és tapasztalata alapján eddig sem volt az –, mivel a gárda felkészítéséért is felel közösen a csapattárs Fekete Lászlóval.
– Váratlanul ért bennünket a felkérés – felelte Vörös Dávid, a Törökbálinti TC egyik játékos-edzője. – Mindketten azért érkeztünk a nyáron, hogy segítsük a fiatalokat. Laci sportmenedzserként képzeli el a jövőjét, én pedig három éve dolgozom edzői munkakörben. Annyi változás történt, hogy mi felelünk a tréningek lebonyolításáért, de ugyanúgy résztvevői vagyunk a gyakorlásoknak.
– Megváltozott a kapcsolata a társakkal? Kimértebb, távolságtartóbb lett, netán ugyanúgy megmaradt a haveri vagy éppen baráti viszony, de csak az edzések előtt és azok után?
– Ezen a téren nem volt változás, továbbra is ugyanolyan a viszony mindenkivel. Volt egy beszélgetésünk, amely során mindenkit megkértünk arra, hogy továbbra is csapattársként tekintsenek ránk és segítsük egymás munkáját a közös célunk eléréséért.
– Azt miként éli meg, hogy „hullámzik” a bajnokság „teteje”, elvégre hol a Törökbálint, hol a Dunavarsány veszít fontos pontokat?
– Megnehezítjük a saját dolgunkat, mert azt gondolom, nagyobb pontossággal és egy kis szerencsével akár több ponttal is vezethetnénk a tabellát. Profi társulatoknál is előfordulnak nem várt pontvesztések, de mivel amatőr játékosokról beszélünk, a munkahelyi elfoglaltságok mellett formaingadozások, sérülések és betegségek is nehezíthetik a csapat életét.
– Az Alsónémedi elleni hazai vereség után azzal kezdte a nyilatkozatát, hogy az Alsóerdősor utcai pálya játékra alkalmatlan. Lehet ez ellen valamit tenni? Meg kell reformálni a taktikát, azaz mást kell játszaniuk, mint az ősszel?
– Az a probléma, hogy nem tudjuk kihasználni a hazai pálya előnyeit, mert nincs. Mi egy játszós csapat vagyunk, tehát az igencsak megnehezíti a dolgunkat, hogy rossz a pálya, ezért valamilyen szinten alkalmazkodnunk kell a talajhoz és változtatni bizonyos dolgokon.
– Kötelező az aranyérem?
– A szezon kezdete előtt kitűzött cél volt a bajnokság megnyerése, és azt gondolom, a törökbálinti labdarúgásnak a csapat jelenlegi kerete alapján magasabb osztályban a helye.
A fenti interjúk megjelentek ezen sorok írójától a Sportszelet 10. lapszámában. Azóta a Törökbálinti TC a 24. fordulóban a Tököl II. otthonában 4–1-es vereséget szenvedett, míg a 25. játéknapon, hazai környezetben az Újlengyelt 8–0-ra győzte le.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: