„Kakas teszi ki a labdát Farkasnak, aki a megiramodó Nyúlhoz játszik, Maczkó játékvezető azonban a sípjába fúj – atyavilág, mennyi állat van ezen a pályán?”
Vass István Zoltán a nyolcvanas évek idusán közvetítette az egyik Vasas-meccset és akkor mondta a fentieket a rádió hullámhosszán, kacagásra ösztönözve a Balaton felé araszoló, Trabanttal pöfögő hallgatókat. Ha Kakas és Nyúl nem is, de az imént citált egykori jobbhátvéd, a hatszoros válogatott Farkas Tibor hétfőn az Új Hidegkuti Nándor Stadionban járt, korántsem vendégként, hiszen a manapság a Budapest Honvéd utánpótlásában, a Magyar Futball Akadémián dolgozó szakember 1987 és 1992 között a Hungária körúti egyesület labdarúgója volt.
– Kitölt egy szelvényt?
– Ezt meg miért kérdezi? – hökkent meg egy pillanatra Farkas Tibor.
– Csak a sok iksz miatt, elvégre immár hatos lottózhat. Isten éltesse sokáig!
– Nagyon szépen köszönöm, bár ötven után már nem nagyon akarom ünnepelni, pláne számolni az éveket, mert az mindig az idő múlására figyelmeztet, de tudomásul kell venni, hogy ez az élet rendje.
– Nagyon régen diskuráltunk személyesen, ám ettől még tény: igencsak fiatalosnak tűnik.
– Igazán aranyos, nagyon köszönöm. Miért nem találkozunk sűrűbben?
– Mert akkor rutinosabbnak látszana?
– Nem, csak ezt ritkán mondják, meg aztán az idő eljár mindenki felett.
– Talán érzi a Gareth Bale tempójában elvágtató hatvan esztendőt?
– Vannak dolgok, amik figyelmeztetnek erre, maradjunk ennyiben. Abban viszont szerencsés vagyok, hogy fiatalokkal dolgozhatom, és ez önmagában fiatalon tartja az embert. Topon és a mai ifjak gondolkodásával tisztában kell lenni, úgyhogy ebből a szempontból jó is ez. A kollégámmal, Takács Lászlóval az U16-U17-es csapatokkal foglalkozunk, két évet viszünk, az U16-ban átvesszük a srácokat és az U17-ig visszük, majd visszamegyünk, ebben a formátumban dolgozunk.
– Szakmailag ez elégséges? Úgy értem, nem vágyik feljebb, netán a felnőttek közegébe?
– A barátaimnak köszönhetően megjártam a felnőtt futballt is, pályaedzőként az NB I-ben is voltam több csapatnál. Megmondom őszintén, hogy engem tökéletesen kielégít az utánpótlásban való edzősködés, sokkal hálásabb feladatnak tartom. A felnőtt futballban voltak nagyon pozitív élményeim, de azt gondolom, döntő részben az utánpótlásban találom meg azt, amit igazán várok ettől a sportágtól.
– Tehát vannak reménységeink és persze megmaradhatnak a reményeink? Ez a tapasztalata?
– Bár így lenne! Vannak tehetséges játékosok, ezt nem tagadom, de a tehetségekből valahogy mindig hiányzik valami. Sajnos egyre kevesebb olyan játékossal találkozom, akire egyből azt lehet mondani, végre itt egy nagy tehetség, akinél minden stimmel. Akik a magyar futballban régebben megfordultak és európai szintű labdarúgókká váltak, olyanokat nem nagyon látok.
– Megijeszti mindez?
– Ha nem is rémiszt meg, mindenesetre több mint elgondolkodtató. A múltban akadtak olyan labdarúgók is a kezem alatt, akik a válogatottságig vitték. Szeretnék még látni ilyen játékosokat, szeretnék minél több ilyet megélni, de nem tudom, van-e erre valami remény.
– Ha már a válogatottat említi: március 25., Portugália, világbajnoki selejtező.
– A portugálok előttünk járnak, ezt azért tudni kell. Mindig reálisan próbálom értékelni és megítélni a futballunkat, így azt gondolom, akár a döntetlen – tudom, azzal sokra nem megyünk –, pláne a győzelem óriási bravúr lenne, de a realitás az, hogy a portugál együttes erősebb, mint a mi csapatunk.
– Az Európa-bajnokságon megélt felejthetetlen csoportmeccset, a 3–3-at süllyesszük, raktározzuk el a fiók mélyére?
– Nem, ezt nem szabad elfelejteni már csak azért sem, mert én a helyszínen néztem a találkozót, ugyanis ott voltam ezen a 3–3-as mérkőzésen. A magyar csapat olyat produkált, ami több mint figyelemfelhívó volt. Az európai futballközvélemény is felkapta a fejét erre, az Eb talán legjobb meccse volt, magyar szempontból mindenképp. Ez jó kiindulási alap, mert bár cserélődnek a játékosok, változik az összeállítás, de erre lehet építeni, éppen ezért kellő magabiztossággal kell Portugáliába utaznunk.