TÁRNOK: EMLÉKEZÉS. Sulai Krisztina el nem feledett történetei a nővérétől, Veronikától és a csapattársaktól

Közel két hónappal ezelőtt hunyt el hosszantartó, súlyos betegség következtében Sulai Krisztina, a Tárnok női csapatának kiválósága. Nemrégiben a társulat labdarúgója, Marczell Panna tisztelte meg honlapunk olvasóit érzéseivel és gondolataival, az alábbiakban pedig a néhai sportember testvére, Veronika, valamint korábbi csapattársai elevenítik fel a közös múltat a Foci a köbön felkérésére.

A TESTVÉR: SULAI VERONIKA

„Amikor megkeresett, hogy meséljek Krisztiről valami vidám történetet, akkor egyből a focis kezdet ugrott be. Aztán sokat gondolkodtam azon, hogy vajon elég jó lesz-e ez a sztori vagy keressek másikat. Kicsit Panka írása is megijesztett. Nagyon szép lett, de inkább szomorú. Elgondolkodtam, hogy vajon nekem is ilyet kellene írnom? Rájöttem, hogy nem. Azt a történetet kell választanom, ami először eszembe jutott. Ez pedig a következő. Anya hazahozott egy hirdetést a suliból, miszerint Tárnokon női foci indul. Sokat gondolkodtunk rajta Krisztivel, hogy elmenjünk-e megnézni vagy sem. Végül arra jutottunk – a kézilabda csapatunkról felröppenő hír (megszűnik) miatt –, hogy elmegyünk. Az első edzéseket az Egészségház melletti réten tartották. Mivel egyikünk sem volt biztos a dologban (vagy nem volt elég bátorságunk vagy csak fel akartuk térképezni a dolgot már nem tudom…), ezért az első pár alkalmat a Benta patak túloldalán lévő fák közül néztük, és közben jókat nevettünk magunkon. Végül összeszedtük minden bátorságunkat és elmentünk az első edzésünkre. A patakon túlról tetszetősebbnek tűnt az egész. Nagyon sokan voltunk: idősek, fiatalok, gyerekek, olyanok, akik már legalább láttak labdát, és olyanok is, akik még nem. Az edzések jók voltak, a leendő játékosok kevésbé. A lelkesedésük viszont annál nagyobb volt. Talán ez volt az, ami minket is ott tartott. Nem azért, mert akkora sztárok voltunk, hanem mert ilyenkor az ember azt hiszi, hogy belekerül valami szervezett egészbe és csak annyi a dolga, hogy bent maradjon. Hát itt nem így történt. Az egészet az elejétől fel kellett építeni, ami sok türelembe, kitartásba, akaraterőbe és vitába került. Minden egyes edzés után úgy mentünk haza Krisztivel, hogy veszekedtünk. A legtöbbször egymásban kerestük a hibát, melyikünk rontotta el, ki hagyta ki a helyzetet, vagy kinek az ötlete volt egyáltalán, hogy lemenjünk. Aztán mire hazaértünk és mindent kibeszéltünk magunkból, rájöttünk, hogy semmi értelme veszekedni, mert azzal nem jutunk előrébb. Menni kell, csinálni, segíteni azoknak, akik kevesebb tapasztalattal rendelkeznek és tanulni a jobbaktól. A mai napig hálás vagyok a tesómnak azért, hogy nem adtuk fel, és hogy mindig számíthattam rá! Azóta sok minden változott, a jó dolgok mellett rosszak is történtek, de az biztos, hogy a mostanra kialakult kis csapat az életünk szerves részét képezi. A barátaink lettek, és mindenben számíthatunk rájuk. Köszönjük!”

A KLUBTÁRSAK: LIVI, RENI ÉS A TÖBBIEK

Ábel Eszter: „Legnagyobb sajnálatomra nem mondhatom el magamról, hogy ismertem Krisztit, csak tavaly augusztustól vagyok a csapat tagja. Viszont többektől hallottam Krisztiről, a kedvességéről, a kitartásáról és az állandó jókedvéről, amely még a betegség ideje alatt sem hagyta el. Életszemlélete mindenképpen követendő példa lehet számunkra. Én csak annyit szeretnék mondani ezzel kapcsolatban, hogy mélyen átérzem Testvére és Családja fájdalmát, amit nagyon nehéz feldogozni, főleg ha egy ilyen szeretett emberről van szó. Mielőtt még megismertem a csapatot, azt hittem, hogy ilyen összetartó közösség csak a filmekben van. A csapat tagjai nemcsak örömben, hanem bánatban is együtt vannak, és nem hagynak magára senkit. Aki rászorul, azonnal segítenek önzetlenül. Erre kiváló példa a protézis összegének összegyűjtésére rendezett bál. Ezúton is szeretném megköszönni Nekik, hogy befogadtak és a barátaim lettek!”

Bányai Barbara: „Sajnos nekem már nem adatott meg a lehetőség, hogy együtt focizzak Krisztivel, ugyanis tavaly nyáron kerültem csak a csapathoz, így viszonylag külső szemlélőként követtem a történéseket vele kapcsolatban. Azonban többször volt alkalmam vele beszélgetni, amikor egy-egy alkalommal eljött közénk. Furcsa belegondolni, hogy nem tudnék egy olyan alkalmat sem felidézni, amikor ne mosolygott volna. Valószínűleg ami belőle áradt, ezzel a pozitivitással érte el azt, hogy így megviselt a halála. Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg jobban, és hogy nem játszhattam vele egy pályán. És még valami: számomra hatalmas példakép Kriszti. Amíg csak élek, emlékezni fogok a küzdelmére, arra az erőre és kitartásra, ami belőle áradt. Ez nem csak engem, hanem mindenki mást is, aki ismeri a történetét, motiválni fog az életre.”

Gál Henrietta: „Mindig mosolygott. Mindig mindenkit felvidított. Hihetetlenül ügyes focista, nagyszerű sportoló volt. Segített, ha kellett és ott volt mindenki mellett, akinek szüksége volt rá. Hiányzik nekünk!”

Győri Renáta: „2014 tavaszán beszélgettük a csajokkal, milyen jó lenne egy buli meccs május 1-jén. Benne volt mindenki, már csak ellenfelet kellett keressünk. Az öregfiúkkal mindig jó kapcsolatot ápoltunk, így rájuk esett a választás. Bográcskaja, jókedv, buli foci, nagy beszélgetések, ezt terveztük erre a délutánra. Nem foglalkoztunk az időjárással sem, ami hatalmas vihart ígért. Nagy készülődés a pályán, HP kitölt, lehúz, fintorgás, lábujjbizsergés… Mehet a főzőcske! Kriszti vállalta a kolbászpucolást és darabolást. Mikor kb. húsz perc múlva rákérdeztünk, hogy mi a helyzet, Kriszti színe már a vörös minden árnyalatában pompázott. »Hogy mi a helyzet? Az, hogy egycentinként haladok a pucolással, ez nem jön le!« »Kriszti, vidd be az öltözőbe és mosd meg.« Kriszti tágra nyílt szemekkel, óvatosan megkérdezte: »Mossam meg a kolbit?« De igazából más kiutat nem látva, meg sem várta a választ, felpakolta a négy kiló kolbit, bevonult az öltözőbe, majd kis idő elteltével jön ki nagy mosollyal az arcán: »Ez nagyon nagy ötlet volt, csak úgy lecsusszant mindről, kész is vagyok!« A kaja már rotyog, még beszélgetünk, majd megjött a beígért zivatar! Visítva futunk az öltözőbe, egymásra nézve megbeszéljük, hogy itt ma nem foci lesz, hanem vizes póló verseny… Lehet, a fiúk jobban örülnének neki. Megvártuk a vihar végét, indultunk a pályára. Stoplis hiányában előkotortunk egyet az öltöző sarkából, amit valaki kb. tíz éve hagyott ott, csak mind a két talpa volt leválva, de a stoplik a helyükön, szóval nincs probléma. De Kriszti ekkor odadobta a focivilág legnagyobb találmányát, a fekete szigetelőszalagot. »- Várjatok!« Stoplis körbeteker, meghúz, ujjaimat nem érzem – »Jó lesz, mehetünk!« A játék szuper volt, sokat nevettünk, az eredményt hagyjuk, de Kriszti bombáinál még azért Kapunics Zoli is elmormolt egy-egy imát a kapuban. Este leültem elmélkedni, hogy milyen szuper nap volt a mai, és minden nap az, ami a barátságot, összetartást, szeretetet, vidámságot jellemzi, és ez nekünk megadatott! Ez a kis történet csak egy szelet az együtt töltött napokból, amit nagyon köszönök Nektek, rengeteg volt, minden nap lehetne írni egyet, a sok nevetés, öröm, bánat, kitartás, tisztelet, emlékezés… Kriszti, továbbra is ott leszel minden történetünkben, hiszen velünk vagy minden pillanatban, csak most kicsit távolabbról figyelsz minket és vigyázol ránk! Tudjuk, hogy a tárnoki női focicsapat Angyala visz minket előre, mikor elesünk, ő lesz, aki felsegít, mikor úgy érezzük, nem megy tovább, ő lesz, aki tovább hajt, mikor örülünk, együtt örülünk. Igen, ő Te vagy, a mi mosolygós Őrangyalunk! Sosem feledünk, borzasztóan hiányzol, de bennünk élsz tovább! »Mosolyogj úgy, mintha sosem sírtál volna, Harcolj úgy, mintha sosem vesztettél volna, Szeress úgy, mintha sosem bántottak volna és Élj úgy, mintha nem lenne holnap!«”

Pap Lívia: „Nem könnyű kiemelni azt az egy történetet, amit a leginkább izgalmasnak, vagy említésre méltónak mondanék, mert szinte valamennyi emlékem Krisztivel kapcsolatban az. Éppen ezért inkább egy olyan írással készültem, amiben olyan érzéseket, emlékeket igyekszem megfogalmazni és átadni, amik a mai napig eszembe jutnak, ha Krisztire gondolok. Első találkozásunk négy éve történt, amikor úgy döntöttem, hogy szeretnék csatlakozni a Tárnok női futballcsapathoz. Már az első pillanattól fogva többet beszélgettem Krisztivel és Vercsivel, mint a többiekkel. Úgy tűnt, a szimpátia kölcsönös, mivel ha tehettük, egyre több időt töltöttünk együtt. Sokszor eszembe jutnak a hosszas beszélgetéseink, melyeket akár Tárnokon, a patak mellett, akár az edzések után, egy jól megérdemelt hűs üdítő mellett folytattunk. Pont egy ilyen beszélgetős este volt az a péntek este is, amikor sok mindenről szó esett, sportról, szerelemről, barátságról. Amikor nagy nevetések között elmondtuk, mennyire örülünk, hogy megismerkedtünk és akkor először megöleltük egymást. Különleges volt számomra ez a pillanat, azelőtt még sosem öleltük meg egymást és én magam nem is vagyok egy ilyen kimondottan ölelgetős típus, ezért is bír számomra ez a pillanat olyan nagy jelentőséggel. Tudtam, hogy ez valami igazi, őszinte barátság kettőnk között. Eszembe jut, és mindig mosoly kerül az arcomra, vagy hangosan felnevetek, ha arra gondolok, amikor autós követésbe kezdtünk, és mint a filmekben, messziről követtük az eseményeket, ha kellett, lebuktunk, hogy ne lássanak meg. Vagy a délután, amikor rengeteg próbálkozás után sikerült tüzet gyújtanunk a bogrács alá, pedig azt gondoltuk, hogy ez pikk-pakk menni fog, de a saját ügyetlenségünk olyan mulatságos volt, hogy már csak nevetni tudtunk magunkon. Végül mindig az emlékeimben fognak élni azok az esték, amiket közösen töltöttünk el, Kriszti szülőházában, terülj-terülj asztal mellett. Az én emlékeimben Kriszti mindig jó kedvű, vidám, élettel teli. Mindig mosolygott, odafigyelt másokra, segítőkész és önzetlen volt. A szívemben örökké élni fog, hálát adok a sorsnak, hogy arra az útra terelt, amelyen meghozhattam életem egyik legjobb döntését. Amikor is négy évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy csatlakozom a Tárnok női focicsapatához, ahol megismerkedhettem két olyan emberrel, akik miatt azt mondhatom, hogy igaz Barátok léteznek, és hogy szerencsés vagyok.”

Pós Tünde: „Évszámok terén az utóbbi időben nem vagyok jó. Ha jól emlékszem, 2014 nyár végén kerültem a tárnoki női focicsapathoz. Krisztivel éppen ezért nem volt sok alkalmam a pályán együtt játszani, így az intenzív, meghatározó emlékeim és a hozzá fűződő érzéseim már a betegsége időszakára vonatkoznak. Hogy milyennek láttam őt betegen? Életvidám, élni vágyó, az egyre intenzívebben támadó betegséget rendkívül bölcsen kezelő, humorral teli fiatal lánynak. Hogy mit érezhetett ő mindeközben? A szemében néha mérhetetlen szomorúság és talán némi félelem sejlett fel. Biztosan félt abban a harcban, amelyben az ellenfele, a betegség következő lépését, támadását a fiatal szervezete ellen előre nem sejtette, nem ismerte. De a félelmét nem mutatta, szavai ebből semmit sem sugároztak. Mindig ment előre, ment újra és újra harcba. Sokkal idősebb vagyok nála, mégis, ahogy egyre jobban megismertem őt, ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, azt éreztem, van tőle tanulnivalóm. A bölcsesség, alázat, humor és küzdelem terén mindenképp. 2015 decemberében a csapat évzáró buliján activityztünk Kriszti nővérénél, Vercsinél. Kriszti, Gréta, Dudi (a kisfiam) és én kerültünk egy csapatba. Hatalmas csapat voltunk, számomra a legjobb. A játék hevében fel voltunk pörögve, nyerni akartunk mindannyian. Az utolsó kört játszottuk, a tét a játék megnyerése volt. Kriszti következett volna abban a feladatban, amikor mutogatni kell a feladványt. Félelem és bizonytalanság jelent meg az arcán. Hozzám hajolt és a fülembe súgta: »Csinálj valamit, én nem vagyok most jó mutogatásban, nem tudok kiállni középre«. Meghatott a kérése, meghatott a félelme és bizonytalansága, meghatott az, ahogyan segítséget kért. Mert nyerni akart. Valahogy magamra hívtam a többiek figyelmét. Apróbb patáliát csaptam, hogy nem vagyunk kötelesek megmondani, ki következik tőlünk, ki fog mutogatni, így ne a személyhez rendeljék a feladatot. Természetesen én mentem ki és mutogathattam el a feladványt, Krisztiék pedig kitalálták. Megnyertük a játékot. Visszamentem a helyünkre és egymás szemébe néztünk, bólintottunk, csapatmunka volt, összefogtunk, egymást támogattuk és nyertünk. Egy picit csaltunk. De ez akkor a mi titkunk volt és Krisztivel mindketten boldogok voltunk. Mert volt egy közös titkunk és senki sem jött rá, még Gréta és Dudi sem. Egy évvel később, 2016 decemberének első napjaiban Krisztit látogattuk néhányan a csapatból, és nagyon sápadt volt. Az előző napokban láttam róla egy képet. Rossz érzés fogott el. A családomnak mondtam, hogy félek, ez lesz az utolsó alkalom, hogy találkozom Krisztivel. Az ágyon ült, mi körbevettük őt. Megkérdeztem tőle, hogy elmondhatom-e már a többieknek, mi volt a taktikánk az évzáró játékban az előző esztendőben. Azonnal válaszolt: »Igen.« A többiek ekkor tudták meg a mi kis titkunkat. Ők pedig bevallották, hogy néha bizony megcsúszott a kezük, amikor a bábujukkal léptek. Örömmel konstatáltuk Krisztivel, hogy a körülményeket figyelembe véve, teljes joggal nyertük meg az est játékát. Feloldozást kaptunk. A játékban győztesek voltunk. Az életben, az éles játékban veszítettünk, mert nem sokkal a találkozásunk után legyőzte őt a betegség. Mérhetetlen ürességet éreztem. Az első gondolatom az volt, hogy az élet, a sors igazságtalan. Most is ezt érzem, azzal a kiegészítéssel: hálás lehetek, hogy megismertem őt. Hálás lehetek, hogy tanultam tőle, és hálás lehetek azokért az érzésekért, amelyeket kiváltott belőlem. Egy kedves angyalként őrzöm őt a szívemben. A csapat nevében az alábbi verset írtam Krisztinek, a kedves Angyalnak.”

Krisztinek