Kerek volt a világ. 2008-at írtunk, és az a nyár egy 23 esztendős futballistának valóságos kánaánnal ért fel. Bajnoki cím az MTK-val, tizenhét találattal megspékelve, ami viszont „csak” a házi gólkirályi címhez volt elegendő. Nagyon kevésen, mindössze egyetlen gólon múlott, hogy Kabát Péter, Tóth Mihály vagy éppen Tököli Attila nyomdokába lépjen Urbán Gábor.
És ez a „nagyon kevés” mintha mindvégig jelen volna karrierje során, legyen szó továbblépésről, külföldi lehetőségről vagy újabb aranyérem megszerzéséről. A naptár már 2017-et mutat, a 23 éves srácból 32 esztendős komoly férfi lett, de Urbán Gábor legbelül mit sem változott. Ugyanazt szeretné átélni, mint idestova egy évtizede. Aranyérem mindenáron, és akkor még a „majdnem” gólkirályi címet is megbocsájtja – önmagának.
– A háromból mennyit vállalt?
– Két gólpasszt – mondta szombat délután a 6–3-ra végződő MTK–Monor felkészülési mérkőzést követően Urbán Gábor, az NB III, Keleti csoportjában másodikként telelő Pest megyei társulat támadója. – Elég tehetséges brigáddal találkoztunk, gyors futballt játszott az MTK, ami ha ebben az évben nem is jön ki az élvonalban, de a következő szezonban mindenképpen.
– Az örökifjú, lassan a nyolcvanhoz közelítő szakmai igazgató, Garami József vagy az NB I légkörébe visszatérő Tamási Zsolt vezetőedző nem fordult önhöz, hogy ejha, fiatalember, de nagyon ismerős, nem akar ismét fővárosi kék-fehér szerelést húzni?
– Nem tudom, mi fordult meg a fejükben, egyáltalán eszükbe jutott-e, de megmondom őszintén, most nagyon jól érzem magam Monoron, ahol az a cél, hogy osztályt váltsunk, nekem pedig csak ez lebeg a szemem előtt. Dunaújvárosban sikerült a feljutás az élvonalba, az MTK-val bajnoki címet nyertem, de a Monorral felkerülni szenzációs lenne.
– Megragadták az emlékek?
– Találkoztam ismerősökkel, de… Annak idején voltak külföldi lehetőségeim, ám nem csupán rajtam múlott, hogy végül nem sikerült kiigazolnom.
– Fájó pont?
– Mindenféleképpen, de már túltettem magam ezen. Mondhatnám úgy is, hogy ez már elszállt, és az embernek egyszerűen túl kell magát tennie az ilyen dolgokon. Anno télen konkrét ajánlat volt a német Kaiserslauterntől, a nyáron pedig mehettem volna a spanyol Real Sociedad együtteséhez, de utóbb megsérültem.
– Jól értem, hogy a ’lauterni lehetőségnél, mint egy keresztezni készülő kirobbanó bekk, az MTK lépett közbe?
– Opciós joggal megvettek volna, de a két fél nem tudott egymással megegyezni. Az első szezonomban sikerült bajnokságot nyerni, voltam az év játékosa, no és egy találattal maradtam le a gólkirályi címről, pedig az elején sem mindig kaptam meg a lehetőséget. Nem tudom, mennyire emlékszik vissza az akkori juniorbajnokságra, ami nagyon erős pontvadászat volt. Megnyertük azt is, és nem akarok hülyeséget mondani, de talán tizenkét meccsen rúgtam harminc gólt vagy valami hasonló volt az arány, mégsem futballozhattam az NB I-ben.
– Rákérdezett, miért?
– Nem vagyok az a típus, de a szurkolók állandóan a csapatba követeltek, és egyszer csak elkezdtek játszatni, én meg bizonyítottam és bent ragadtam. Akik pedig előttem voltak a csatársorban, elkerültek a klubtól.
– Az NB I-től messze van, az NB II-höz viszont közel. Annak mi volt az oka, hogy Budafokról távozott a nyáron? Mert utólag visszapörgetve az eseményeket olybá tűnik, a Promontor utcában valamiért nem ment a futball, nem jöttek a gólok, míg újra kék-fehérben mintha sokadvirágzását élné.
– Három szó: felszabadultság és bizalom.
– Monoron mindaz megvan, ami Budafokon nem?
– Ennyit számít, ha bíznak valakiben. Budafokon rúgtam egy gólt, Monoron pedig félév alatt tizennégyet.
– Lelkizős alkat?
– Nagyon! Ha egy ziccert kihagyok, három napig nem alszom miatta. Őrlődök magamban, hogy kellett volna, miért így vagy miért úgy történt. Főleg régebben volt ez rám jellemző, de most már próbálom könnyebben túltenni magam rajta. Egyébként ez is közrejátszott abban, hogy a pályafutásom során rengeteg sérülésem volt. Nem tudtam úgy végigfutballozni egy félévet, hogy ne lett volna valami bajom.
– Sikerült megfejteni az okát?
– Azt mondták, nagyon kötött az izomzatom, emiatt volt ez a sok sérülés. Meg aztán kevesen tudják, de úgy játszottam az NB I-ben, hogy tizenöt-tizenhat évesen teljesen elszakadt a keresztszalagom és nem műtötték meg, így teljesen felszívódott, viszont nem volt, ami tartotta volna a térdemet. Akkoriban úgy voltam vele, jó, oké, mivel azt mondták, izmos a combom és megtartja, csak most már mai fejjel tudom, ha nincs keresztszalagod, ez „megöli” a porcot, elkopik, de most lekopogom, régen éreztem azt, hogy ennyire nem fájt semmim, mint az elmúlt félévben. Hangsúlyozni szeretném, ez nem kizárólag nekem, hanem Selei Andrásnak és Horváth Dávidnak is köszönhető, mert meg tudom velük azt beszélni, hogy idősebb játékosként nekem máshogy kell edzenem. Ha úgy érzem és tudom, hogy fáradtabb az izmom, nekem kevesebbet vagy mást kell tréningeznem. Amikor régebben végigcsináltam mindent, háromszor is szétszakadt a combom. Nem véletlenül hagytam ki féléveket, mert szétszakítottak.
– Jól tudom, hogy különösen Selei Andrásnak nagy szerepe van abban, hogy Monorra került?
– Nem túloz, ez egyértelműen így van. Együtt játszottam vele és az edzőnkkel, Horváth Dáviddal is a Fradiban nyolc-tíz évet, és én mindkettejüket nagyra értékelem nem csupán futballistaként, de emberként is. Az egyik legkorrektebb személy, akivel vezetőként találkoztam.
– A másikat aligha a Gyulai Termálnál kell keresni…
– Úgy indult az egész, amikor a Dunaújvárossal feljutottunk, jól is ment a játék, ám félévkor szétszakadt a combom, így fél évet ki kellett hagynom. Ennek köszönhetően nem hosszabbítottak velem szerződést, így kimentem Ausztriába. Csakhogy a menyasszonyom miatt – miután Békéscsabához kötötte a munkája – a megyében keresgéltem a lehetőséget, ahol megfér egymás mellett a futball és az edzősködés. Volt a Békéscsabáról is szó, aztán végül Gyulán kötöttem ki. Az U11-es korosztályt megkaptam, de fél éven belül távoztam, pedig úgy gondolom, mindent megtettem. Kezdem azzal, hogy a gyerekeknek nem volt szerelésük, én adtam nekik. Intéztem a klubnak több millió forintos támogatást, és miután fél évig nem kaptam pénzt az edzősködésért, közölték velem, hogy majd kifizetnek a TAO-ból. Erre azt mondtam, még ezen felül is segítek nekik, intéztem támogatást, ami meg is érkezett, de majd másnap kifizetnek. Másnap bementem, és ahelyett, hogy azzal fogadtak volna, köszönjük szépen a segítséget, azt közölték, meggondolták magukat, mégsem fizetnek ki. Amikor maródi lettem, megkaptam azt is, hogy ennyiért nem lehet megsérülni, pedig elhiheti, nem horror pénzért voltam ott. De aki ilyet mond, annak nincs köze a labdarúgáshoz! A felnőtteknek minden nap este hattól volt az edzés, én viszont már ott voltam minden egyes nap fél egykor, legkésőbb egykor, és kiadtam a gyerekeknek, akiknek fél öttől tartottam az edzést, hogy kettőtől fél ötig jöhetnek egyéni képzésre. Nem pénzért, hanem ingyen, mert szerettem velük együtt dolgozni. A srácok sírtak, amikor el kellett jönnöm, sokan abba is akarták hagyni a labdarúgást.
– Legalább az asztalra csapott?
– Gondolkodtam, csináljak-e balhét, kiborítsam-e a bilit, de aztán hagytam a fenébe az egészet, ha ezzel boldogabbak lesznek, hát legyenek! De most, amikor elolvastam ezt a minapi cikket a honlapjukon, úgy gondoltam, Ferenczi Máté mellé állok, mert sajnos mindez valós. És akkor is ugyanezekről a személyekről volt szó, mint most. Ezért tartunk itt, mert ilyen emberek ezt megtehetik! Ne haragudjon, de ez azért mégiscsak nevetséges!
– Mennyit hagyott a Gyulai Termál kasszájában, vagy inkább a gyulaiak pénztárcájában?
– Majdnem egymillió forintot. De mit mondjak, amikor Kecskeméten öt hónapig nem kaptunk fizetést…? Mondjuk meg is lett az eredménye, mert a klub el is tűnt a süllyesztőben, és ez nem véletlen… Akkoriban nem létezett az adott szó, legalábbis csak bizonyos helyeken. A legkorrektebb vezetéssel Pakson találkoztam, Haraszti Zsoltról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, de ugyanez igaz Monorra és az előző állomáshelyemre, Budafokra is. Ahogy tudom, az élvonalban és az NB II-ben manapság már szerencsére nincsenek ilyen problémák, hiszen Orbán Viktor ebből a szempontból helyre tette a magyar futballt.
– Akkor most minden klappol?
– Monoron annyira jó kis közösség a miénk, olyanok vagyunk, mint egy boldog család. Örömmel megyünk edzésre, felszabadult mindenki, én meg az újabb fénykoromat élem. Nem is tudom hirtelen, mikor rúgtam ennyi gólt utoljára. Oké, hogy NB III, de akkor is.
– Önbizalommal telve futballozik, de felteszem, érzi a kitüntetett figyelmet.
– Hallom sok helyről, mert visszamondják, hiszen mindenhol van ismerős, már előre jelzik, hogy figyeljenek jobban oda rám, és ezt tapasztaltam is az elmúlt félévben.
– Csak éppen nem jártak sok sikerrel…
– Hála Istennek, jól sült el az előző fél szezon, de bízom benne, hogy hasonló félév vár ránk és akkor tényleg minden rendben lesz.
– Ez a végállomás?
– Sohasem tudhatod, mit hoz a holnap, de én most nagyon jól érzem itt magam. Az a célom, hogy a Monorral jussunk fel az NB II-be, én pedig megpróbálok minél jobban teljesíteni. Azt hiszem, eddig nem lehet rám panasz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: