A tömeg végeláthatatlanul hömpölygött, a stadiont körülölelő utcák ferencvárosi megszállás alá kerültek. A zöld-fehér sálas nők és férfiak nem balhézni jöttek, hanem szurkolni – úgy, mint a régi szép időkben, amikor Verebes József volt az Európa-szerte rettegett Győri ETO vagy éppen az MTK-VM edzője.
Azon a március tizenharmadikai napon Csepelen, a Béke téren rendezték a bajnoki szezon legemlékezetesebb meccsét. 2016 tavaszán NB III-as találkozóra igyekezett a nép, az egykor szebb napokat látott házigazda az FTC második csapatát fogadta, és a kezdésre összejöttek több mint tízezren. A hosszú évtizedek alatt elhasznált, leamortizált stadion szépszámú közönsége azt láthatta, hogy a derbit szinte végigvédekező, Balogh „Sigya” István és Szabó Zoltán által remekül összerakott Csepel hatalmas meglepetésre 2–0-ra legyőzte az esélyesebb, jobb feltételek közepette készülő, Lipcsei Péter edzette Fradi-fakót. Az összecsapás után csepeli és ferencvárosi játékos és szurkoló együtt énekelte a Himnuszt, de akkor még csak kevesen tudták a jelenlévők közül, hogy a vigyázzba állás és a szünetnyi csönd az egykori FTC-labdarúgónak, Verebes Józsefnek is szólhatna. A forradalmárnak, a futballedzőnek, a megmondó embernek. A hetvennégy esztendős férfinek, akiről néhány perccel azután az internetes hírportálok hosszú, méltató sorokat szenteltek megszeppenve, megdöbbenve.
– Túl van a nehezén?
– Úgy érzem, hogy most már rendben vagyok – mondta Verebes Krisztina, a Mágus harminchét esztendős lánya, akinek február 27-én a Kossuth Kiadó gondozásában jelenik meg az édesapjáról szóló, „Az én Mágusom, Verebes József” című könyve. – Nagyon, de nagyon nehéz volt az elmúlt időszak, mert rettentően apás voltam, viszont a könyv egyfajta terápiaként hatott rám, kiírtam magamból mindent. Sokat segített az is, hogy rengeteg emberrel beszéltem, olyanokkal, akik nagyon szerették aput, így egymásnak adtunk erőt, mert tapasztaltam, hogy mindenkit megrázott a halála, nem csupán engem. Ez nagyon meglepett, hogy ennyi embert sújtott le ennyire, hiszen nem gondoltam volna.
– Mást érzékelt kislányként, majd felnőtt nőként?
– Nem, hiszen az emberek, akik odajöttek apuhoz, mindig euforikus hangulatban tették, eksztázisban voltak, márpedig szó szerint özönlöttek hozzánk mindig, bárhová is mentünk. Viszont idős korára – ahogy ezt többen fel is rótták neki – remeteségbe vonult, nagyon elzárkózott mindentől és mindenkitől. És igen, valahogy el is felejtődött, mennyien imádták őt… Már a temetésen is nagyon megható volt látni, hogy legalább öt-hatszáz ember jött el, és az emberek azóta is viszik a koszorúkat, ami valahol fantasztikus érzés. Most, a könyvkészítésnél is tapasztalom, mennyien várják a róla szóló kötetet, aminek nagyon örülök, mert tényleg az a célom – miután annyi, de annyi téves információ kering apuról –, hogy tegyük rendbe a dolgokat, ezért is vállaltam ezt a nagy feladatot. Ezúton is nagyon köszönöm annak a sok megszólalónak, hiszen hasznos és megható dolgokat mondtak apuról, ami segít a szurkolóknak jobban megismerni és megérteni, mert nagyon sokan nem vagy éppen félreértették. Egyértelműen kiderül, milyen ember volt valójában. Nem emelem őt szentté, a kemény dolgai is benne lesznek, így a szókimondása is, nemcsak a „szemét újságírókat és a szemét szakmát”, hanem aput is kivesézzük.
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olvashattam részleteket a hamarosan megjelenő kötetből, amiből kiderül, hogy már korábban is tervezték a könyvet, csak az élet, illetve a halál közbeszólt.
– Ez abszolút így van, de az az igazság, mindketten hibásak vagyunk, hogy nem készült el előbb. Én a saját dolgaimmal voltam elfoglalva és mindig húztam-halasztottam, és őszintén szólva hullámzott bennem ez az egész. Igen, szó szerint a fociban nőttem fel, de vajon ezt nekem kell megírni? Nekem vagy másnak? Amikor apu meghalt, nagyon sokan jelentkeztek, hogy írnának könyvet és segítsek, aztán szépen lassan megfogalmazódott bennem, hogy nem, és nem, én ezt nem adom másnak, ezt nekem kellett megírnom, mert tartoztam neki ennyivel. Neki, aki születésem óta mindig segített, mindent megkaptam tőle, nagyon elkényeztetett, mesebeli hercegnő életem volt, és ezt neki köszönhetem. Ő pedig azért húzta, mert mindig várt valamire, hogy lesz még egy nagy dobás az életében, és majd utána. Úgy hiszem, ez odafenn így volt megírva, és jobb is, mert ha ketten írjuk, sokkal nehezebb lett volna. Így sokkal szebb, mert – ahogy azt ön is olvashatta – mások mondták el azt, amit én már tudtam apuról. Különben meg sosem jó az, ha az ember fényezi a szerettét, itt viszont a kortársai mondták el, milyen volt apu és mit is tett le a magyar labdarúgás asztalára. Elégedett vagyok a könyvvel, úgy érzem, sikerült végigmenni a pályafutásán, hiszen mindenre kitérek.
– Mennyi idő alatt készült el a nagy művel?
– A nyáron, három hónap alatt írtam meg úgy, hogy közben készítettem az interjúkat. Összesen hetvenet, de annál jóval több emberrel beszéltem. És talán ez a legfontosabb: anyukámmal lehoztuk a padlásról azt a hatládányi újságcikket, ami apuról valaha megjelent, én pedig egyedül nekiláttam, feldolgoztam, szerkesztettem. Így írtam meg a szinopszist, amit elküldtem a Kossuth Kiadónak, és nagyon boldog voltam, mert még aznap válaszoltak. Több ajánlatom is volt, de végül a Kossuth Kiadót választottam. A könyv azért nem a karácsonyi szezonra készült el, mert az utómunkák sok időt vittek el. Arra nagyon büszke vagyok, hogy a szerkesztő semmit nem szerkesztett át. Amit majd olvasnak a szurkolók, a szinopszis alapján tehetik meg, amit én leadtam. Dr. Dénes Tamás a lektor, amire szintén büszke vagyok, ő kiszűrte az apróbb hibákat, mert bizony voltak benne. Az MTK-nál minden barát vagy szurkoló úgy emlékezett, hogy az apu által az ifiben felfedezett Talapa Jánosnak már az első felnőtt meccsén megszületett az a nevezetes gólja, csakhogy kiderült, a második találkozóján szerezte. No és hogy ne kelljen bíróságra járkálnom, az erősebb szövegrészeket is kivette. Egyébként sem akartam, hogy botránykönyv legyen. Nem tudom, hallotta-e, de a fradisták körében elég nagy visszhangja volt annak a nyilatkozatomnak, amit az úgynevezett Mészáros Dodó-üggyel kapcsolatban tettem. Az ilyeneket kicsit finomítottuk, mert apu már nem tudja magát megvédeni. Abban a három hónapban megtanultam, hogy nem szabad dühből írni.
– Eleinte azt tette?
– Egy lelki folyamaton mentem keresztül. Csak egy példa: Mészöly Kálmánnal legendás csatái voltak apunak, és az az igazság, többen is mondták, hívjam fel. Végül felhívtam, de bevallom, nem akartam. Aztán végül ő kérte, hogy szeretne találkozni velem, és képzelje el, már-már könnyes beszélgetés lett belőle, és persze tiszteletben tartottam, amit mondott. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy kihagyok mindent és mindenki megúszhat mindent, mert végigmegyek mindenen ám, a Honvédtól a Vasasig, viszont nem mutogatok emberekre.
– Néhány perccel ezelőtt azt mondta, hogy az édesapja az élete vége felé bezárkózott, afféle remeteéletet élt. Ehhez képest bármikor találkoztunk személyesen vagy beszéltünk telefonon, mindig a vidám, derűlátó énjével szembesültem. Próbálta afelé terelni, hogy még jobban megnyíljon a külvilág felé, vagy mindennek úgy kellett történnie, ahogy akarta?– Az az igazság, hogy próbáltam, de nagyon sok sebet kapott. Rengetegen hagyták cserben, nagyon sokan támadták hátba, de mindezek ellenére igaz rá, amit az imént mondott, az az optimista, vidám természet abszolút jellemezte végig, vegyítve persze a kedvtelenséggel és szomorúsággal. A Győri ETO-ügy viszont teljesen kikészítette, inkább innen datálnám a bezárkózást, mert azért eljárt az öregfiú-csapat edzőjeként ide-oda, és fantasztikus, amiket mesélt: a legkisebb faluban is imádták őt, és mindig meghatódva elevenítette fel ezeket a sztorikat és mindig meglepődött, hogy mennyire szeretik. Ez is olyan tiszteletreméltó benne, hogy rendre meg tudott lepődni. Nagyon sokat jártam vele a kórházba, a legtöbbször kérte, hogy menjek vele, és tapasztaltam, hogy micsoda kis tömeg alakult ki körülötte még a kórházban is. Mindig felvette a napszemüvegét, még télen is, amiért állandóan cikiztem, hogy még ilyenkor is hordja, de még így is megismerték.
– Nagyon lelkesnek tűnik. Olyan nőnek, akiben a futball szeretete megvan, és aki talán még a mai magyar labdarúgás mindennapjait is követi.
– Most már muszáj, de nem is tudtam volna kivonni magam ebből. Nagyon szeretem a focit, és természetesen mi minden nagy versenyt együtt néztünk apuval nyaranta, és erről mesélek is a könyvben. Fociztam is tinilányként, de nálam az úszás volt a nagy szerelem. Jártam versenyekre, de amikor dönteni kellett, a tanulást választottam. Anyut nagyon fontos kiemelnem, aki futballprofesszor lett apu mellett, ezt ő maga mondta róla. Nagyon tudok szurkolni, viszont apu nem szerette, hogy kijárunk a meccseire, pontosan a drukkerek miatt. Főleg engem féltett mindentől, de ennek ellenére egy kemény csajt faragott belőlem, azt pedig a mai napig nem tudom, hogy csinálta. Mindenre felkészített, mondta, hogy ne foglalkozzak semmivel és senkivel, csak csináljam a dolgomat. Gondolhatja, amikor sportoltam, mindig külön figyeltek rám, a Verebes lányára, és ezt kislányként fel kellett tudnom dolgozni. Ha nagyon őszinte akarok lenni, nem tudom, ezt egy másik embertípus hogy tudta volna azt a hatalmas terhet cipelni, amit nekem kellett végigcsinálnom az eddigi életem során, illetve miken kellett keresztülmennem apu mellett.
– Éppen ezt akartam felvetni, hogy mennyire lehet könnyű Verebes József lányaként létezni, de megadta a választ a fel nem tett kérdésre.
– Annyiban nehéz volt, hogy mindig nagyobb volt az elvárás. Mindenhol és mindenben a legjobbnak kellett lennem. Apu személyes sértésnek vette, ha négyest vittem haza vagy éppen nem én nyertem meg az adott versenyt. Nem lecseszett, hanem a tudtomra adta: mi az, hogy nem én nyertem? És ezáltal bennem kialakult egyfajta belső maximalizmus, és a későbbiekben már tudtam hozni, amit kért. Hozzáteszem, anyukám ugyanilyen kemény nő. Apu a külsőmre ugyanúgy figyelt, mint arra, hogy kikupáljon. Folyamatosan tesztelt, mintha én is a futballistája lettem volna, és ez idős koráig megmaradt. Megható, mert sok olyan visszajelzést kapok, hogy nagyon büszke lenne most rám apu. Megpróbálom nem elbőgni magam…
– …
– Tudom, hogy most mit felelne. Örülne a számtalan visszajelzésnek, de azt mondaná, ez az én Krisztim! Neki ez lett volna a természetes, de mindemellett sokat dicsért is. Illetve nem is ez a legjobb szó rá, mert inkább ajnározott, márpedig ezt is nekem kellett magamban helyretenni. Anyu okos segítségével nem szálltam el. Gondoljon csak bele: késői gyerekként én voltam a kis hercegnője. Sokat várt tőlem, de cserébe mindent, de tényleg mindent megkaptam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: