Egy héttel ezelőtt, január 22-én, Tárnokon, a Katlanban öt csapat, az Erdőkertes, a Fiktív, a Halásztelek, a Tárnoki narancsok és a Tárnoki zöldek részvételével került sor az I. Sulai Krisztina Emléktornára, amely rendezvényen a decemberben fájdalmasan fiatalon elhunyt labdarúgóra emlékeztek szavakkal és tettekkel. Terveink szerint a közeljövőben honlapunk az egykori csapattársak segítségével emlékezik Sulai Krisztinára, valamint a hazai „zöldek” győzelmével véget érő tornára. Az alábbiakban pedig átadjuk a szót Marczell Pannának.
Hűvös, decemberi nap volt. Az emberek hazafelé tartottak. Ilyenkor egészen felpezsdült az élet ezen a csodás kis településen. Egy sötétzöld autó kanyarodott be az iskola utcájába. Megáll, a motor leáll, nyílnak az első ajtók és kiszáll két lány. Hasonlítanak egymásra, ránézésre meg lehet róluk mondani, hogy testvérek. Az év utolsó edzésére jöttek. Az egyikük hátán ott a jól ismert kis táska. A másik, ahogy mindig, most is mosolyog. Nagyon szeretne edzeni, de nem tud. Egy csúnya seb éktelenkedik a bokáján. Határozott léptekkel elindulnak befelé. Elöl megy a fiatalabb, akinek láthatóan minden lépés fáj. Erősen sántít, de tűri… Mosolyogva tűri.
Azóta eltelt négy hónap. A nap ragyogva figyeli az eseményeket. Az enyhe áprilisi szél frissességet visz a levegőbe, néha egy-egy pajkos felhőt lökve a nap elé. Kellemes tavaszi idő van, éppen alkalmas focizni. Igen, focizni… A testvérpárunk most beszélget a pálya szélén. Az idősebbik átöltözve, bemelegítve várja, hogy pályára léphessen. Arca viszonylag komoly, de a szája szélén enyhe mosoly táncol. Arcával próbálja álcázni gondterhelt lelkét, ám ha a szemébe nézünk, jól látszik, valami bántja. Szeretett húga vele szemben ül és mosolyog. Nem az a hamis mosoly, amivel leplezni próbálja gondját, amiből bőven akad neki, hanem az az őszinte mosoly. Ki tudja miért, de még a szeme is csillog. És hogy ő miért ül? Miért nem áll átöltözve, bemelegítve, játékra készen? A válasz egyszerű, de fájdalmas: az egyik lábát térd alatt amputálni kellett. Ő csak ott ül betegségében, nézi a tornát és az minden vágya, hogy nemsokára, még ha műlábbal is, de újra ráfuthasson erre a gyönyör zöld gyepre és jó szokásához híven a labdát a kapuba jutassa. Csak ül, elmélkedik és őszintén mosolyog…
Eltelt másfél év. Ismét hideg decemberi este van. A focipálya parkolójában hatalmas fekete tömeg vacog. De mi is ez az aprócska szenvedés, hogy hideg van és fázunk, ahhoz képest, amit Ő élt át. A már ismert zöld autó közeledik. Két ajtó nyílik. Az egyiken kiszáll a testvérpár idősebb tagja, másikon a férje. A nő próbálja leplezni érzéseit, de nem megy neki. Átadja magát a lelki fájdalmának és zokog. Még soha, senki nem látta sírni, mindenki szomorúan nézi. Van, aki próbálja vigasztalni, de Ő csak egyre jobban sír. Hamarosan a csapat tagjai, akik ismerték testvérét sem bírják tovább, arcukon könnycseppek gördülnek végig. Az összegyűlt tömeg megindul az öltözők fala felé. Az idősebb testvér férje egy fényképet helyez el a fal előtt. Igen, a kép a fiatalabbik testvérről készült, és mosolyog rajta. Mindenki meggyújtotta a hozott kis mécsesét. Miközben ezeket helyezik el a kép előtt és rápillantunk, ahogy tükröződik rajta a sok gyertya lángja, akár augusztusi estén a sima víztükrön a csillagos ég, eszükbe jut az Ő angyali természete, hogy mindig, mindenkinek segített, hogy örökké csak a jót akarta és természetesen a felejthetetlen mosolya… Igen, a mosoly, amit semmi nem törölt le az arcáról. Se fájdalom, se betegség, semmi. A kórházban a műtétek után, az Érte rendezett jótékonysági bálon, a jótékonysági tornán csak mosolygott. Átkozottul kegyetlen az élet, jobb sorsot érdemelt. Miután a tömeg nagy része elment, a kis csapat tagjai bevonultak az öltözőbe, ami mindig vidám és barátságos volt, de most valahogy teljesen megváltozott. A székek és padok ridegen álltak sorban, a radiátor kihűlve szemlélte az eseményeket. A bánat ráterítette sötét leplét az öltözőre. a csöndet néha halk szipogás és orrfújás törte meg. Valaki végre megszólalt: „Olyan érthetetlen ez az egész!”
Újra csönd. A hangos és jókedvű lámpák most valahogy nem vidáman fütyörésztek, hanem egyhangú zúgással világították meg a szomorú csapatot. Itt valaki újból felszólalt. Tízpercnyi beszélgetés után a csapat tagjai kivonultak, megálltak a kép előtt, ránéztek még utoljára, majd elindultak hazafelé.
Ezt a jelenetet egy felhő széléről szemlélte valaki. Ő is sírt, tudta jól, hogy a csapat Őt gyászolja. Nedves szemmel figyelte a szétszéledő csoportot, akik értetlenül álltak a történtek előtt. Ült, figyelte a tömeget, halkan sírdogált, de mosolygott…
A fenti írás szerzője MARCZELL PANNA, a Tárnok labdarúgója, aki hat éve fél szezonon át, míg négy éve szintén ugyanannyi időn, azaz összesen egy évadon keresztül volt a decemberben, hosszan tartó súlyos betegség következtében elhunyt Sulai Krisztina csapattársa a Pest megyei együttesben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: