EDZŐSORS. Schrenck Rajmund (Pestszentimre SK): „Hat-hét évig disznóöléseket szerveztem, kocsmákba jártam és csak most kapcsolódtam be a szakmába”

Az óév végén röviden már beszámoltunk arról, hogy a 2017-es esztendőben Schrenck Rajmund vette át a Pestszentimre SK utánpótlásának vezetését, mi több, előrevetítettük, hogy a témára még visszatérünk. Az alábbiakban a szakember nem csupán a könnyező játékosokról és az elbizonytalanodásról, hanem a szakmai alapon történő kocsmába járásról és disznóölésről is beszél.

Nem feltétlenül idekívánkozó szál, de talán ennyi megengedhető: amikor először beszéltünk telefonon évekkel ezelőtt – egész pontosan a Sportszelet 2013. december 6-án megjelenő lapszámában látott napvilágot az ominózus cikk, ami lentebb, a képre kattintva olvasható –, akkor még személyes ismeretség híján Schrenck Rajmund úgy köszönt el, nyugodtan keressem bármikor, akár éjfélkor is hívhatom, ha futballról van szó. Értik, ugye? Először és akár éjfélkor is. Valahol itt kezdődik az elhivatottság. Nem csoda, hogy a megyei bajnokságot „kinőtte”, majd Szigetszentmiklóson, az utánpótlásban alkotott maradandót, és tessék, most itt az újabb feladat, mind közül talán a legnehezebb.

– Kis klub, nagy kihívás?

– Ez a legnagyobb, ez egyértelmű – mondta Schrenck Rajmund, a Pestszentimre SK utánpótlás-vezetője. – Aki ismer, az tudja, engem nem a pénz motivál, ha a futballról van szó. Az elmúlt időszakban nagyon sok helyen jártam, többek között beengedtek Paksra, valamint rengeteget írogattunk interneten a nemrégiben a német Herthánál is lehetőséget kapó futsalos Kis Jánossal, aki különböző szakmai anyagokkal látott el, így tényleg sokat tanultam az elmúlt egy évben. De mindennek a Szigetszentmiklós volt az alapja, ha oda nem megyek el, nincs ez a pestszentimrei lehetőség sem, ebben biztos vagyok. Rakonczay András és Tamási Zoltán is nagyon sokat segített, előbbi kicsit olyan volt, mint az apám: beszélgettünk, leültünk edzés előtt és után, ha idegenbe utaztunk, még a buszon is diskuráltunk. Minden percét élveztem a munkának, és tényleg nagyon jól éreztem magam ott. Az U13-hoz és az U19-hez volt közöm, és nem tagadom, volt idő, amikor elbizonytalanodtam, hogy menni akarok-e vagy sem, és főleg az előbbi miatt. Búcsúztatót tartottunk, és volt, aki sírt, pedig csak négy hónapig dolgoztunk együtt… Nekik is köszönök mindent!

– Azt mondja, elbizonytalanodott, nyilván az érzelmek miatt. Nem baj ez?

– Nem hinném, hogy érzelemmentesnek kell lenni. Szenvedélyesen szeretem a futballt, ezt soha nem titkoltam, és ugyanez volt Sóskúton vagy korábban Fejér megyében is, bárhol, ahol dolgoztam.

– Másként kérdezem: a gyerekek rá tudták volna beszélni, hogy maradjon?

– Próbálkoztak, de inkább a szülők, ám befolyásolni nem akartak, viszont volt bennem némiképp kicsit olyasmi, hogy talán nem kéne menni. Aztán végül éppen azért akartam távozni, ne csak húsz gyerekkel legyen ilyen jó a kapcsolatom, hanem akár száztizenhattal is.

– Mikor áll munkába?

– Már január elsejével kezdtem Pestszentimrén.

– Miként képzeljem el egy átlagos napját?

– Azt tudni kell, hogy Pestszentimrén évekkel ezelőtt kis túlzással semmi nem volt utánpótlás-szinten, csak a futballpálya és az U19-es csapat. Leregisztráltuk, összesen száztizenhat gyerekünk van, valamint az edzők. Két hetet az U9-cel és az U13-mal leszek, ennél a két korosztálynál ugyanaz a tréner, majd megyek tovább az U10-hez, az U11-hez és az U14-hez két hétig, amely során minden gyakorláson részt veszek. Úgy egyeztünk meg, hogy fél öttől a pályán vagyok, az első edzéstől az utolsóig. Az U17-tel és az U19-cel nincs sok dolgom, hiszen a felnőtt gárdát próbálják rájuk is építeni, ami nagyon szimpatikus, no és utóbbi esetén ugyanaz az edző, mint a felnőtteknél, így szinte együtt edz a két keret Molnár Zoltánnal, míg az U17-es gárdát Papp Zsolt irányítja. Az biztos, hogy Egri Zoltán elnök úrral egyeznek az álláspontjaink és bízunk egymásban, úgyhogy mindenkinek ilyen elnököt kívánok!

– Nem hiányzik a felnőtt közeg?

– Lett volna lehetőségem, de nem. Én mondom ezt, aki annyira szerelmes voltam a felnőtt futballba, hogy úgyszólván a mindenem volt, majd belekóstoltam a szigetszentmiklósi utánpótlásba, ami beindított bennem valamit, és aminek köszönhetően elkezdtem napokra lebontva gondolkodni. A könyveket bújom, az internetről tájékozódom, emberekkel beszélek, úgyszólván az utánpótlás körül kezdtem el mozogni. Nem volt ez tudatos, de kihátráltam a felnőtt futballból, mert nem motivált annyira, mint az utánpótlásban végzett munka, ahol napról napra látod a fejlődést. Ha adódna lehetőség, persze, biztosan elgondolkodnék rajta, sőt, előbb-utóbb nyilván szeretnék visszakerülni, de jött a pestszentimrei megkeresés, amivel szeretnék élni.

– Legutóbbi felnőtt egyesületével, a Sóskúttal megmaradt bárminemű kapcsolata?

– Persze, napi szinten beszélek jó néhány emberrel, nem mentem el sehonnan sem úgy, hogy ne maradna meg a kapcsolat. A legtöbbször rám írnak, de voltam meccseken is, például kinn jártam a Tárnok–Érd II. mérkőzésen. A korábbi sóskúti csapat egyik fele itt, a másik fele ott játszott. Odajöttek hozzám, érdeklődtek, mi több, jókat poénkodtak, hogy végre nem teszem őket tönkre. Volt játékosom, Csuka Józsi fogalmazta ezt meg poénosan, miszerint „nem vagy jó edző csak sok olyan haverod van, aki tud focizni, és azért mentél az utánpótlás felé, mert kikoptak mellőled”. És ha innen nézem, végül is igaza lett.

– Furcsa volt kívülről néznie azokat, akiknek az edzője volt?

– Az bizony. Nagyon sok sikert kívánok nekik, hiszen nagyon közel álltak hozzám, talán mindenkinél közelebb. Nagy érvágás volt, hogy szét kellett mennünk, de a fejlődésnek ez volt az útja, és nekik is jobb volt ez így. Korábbi játékosomnak, Kun Misinek mondtam viccesen, aki rákérdezett, mi van velem, mert hallotta, hogy megyek Szigetszentmiklósról, hogy hat-hét évig disznóöléseket szerveztem, különböző szórakozóhelyekre, kocsmákba jártam, és csak most kapcsolódtam be a szakmába. Az egész arról szólt Sóskúton, hogy jól érezzük magunkat, és bármennyire is furcsán fog hangzani, de az amatőr fociban nagyon fontos, hogy fontossá tudd tenni a futballt. Az én játékosaim átmentek a falon is, emlékezzen csak vissza, hogy például 1–1-et játszottunk a Dunavarsánnyal. De én sem vagyok varázsló, hiszen volt, akivel nem tudtam megértetni, miért a legszebb sportág a labdarúgás.