Vörös és Fekete. Ezt a történetet nem Stendhal írta, de Vörös Dávid és Fekete László sokszor „rajzolhatott” az ősz során, amelynek köszönhetően az „i” már megvan, csak az a bizonyos pont hiányzik róla. Igaz, június elejéig van még idő a „firkálásra”.
– Látta a kartonembert?
– Nem én! – vágta rá kapásból Lipők András, a Törökbálinti TC edzője.
– Csodálkozom, mert kezdtem azt hinni, bejött a papírforma.
– Most már értem. Igazság szerint nem ismertem ezt az osztályt, de a játékoskeretünk minősége alapján, no és az alapozásunkat látva mondhatom azt, hogy nem olyan meglepő ez az eredmény.
– Nagyjából azt a pontmennyiséget szállította a csapat, amit előzetesen elvárt?
– Azt hiszem, maximálisan elértük, amit kigondoltunk. Mindig azt mondtam a fiúknak, a bajnokság nem a rangadókon fog eldőlni – mert azokon oda-vissza esetleg megverjük egymást a jobb csapatokkal –, hanem az úgymond kötelező győzelmek az úgynevezett kiscsapatok ellen, ki hány pontot hullajt el? Ha innen nézem, úgy gondolom, maximálisan jól jöttünk ki a mérkőzéseinkből az ősz folyamán.
– Nincs is hiányérzete?
– A tény az, hogy nagyon jól kezdtük a szezont, amelyben valószínűleg benne volt a sikeres alapozás, a bizonyítási vágy és a lendület is. Aztán volt egy kis sérüléshullámunk, talán egy kis jóllakottságot is éreztem a társaságon, mondván, szinte minden magától megy. Nos, ekkor volt néhány nyögvenyelősebb mérkőzésünk, de azt is hozzátenném, ez idő tájt futballoztunk a jobb csapatok ellen, ám ezeket a meccseket is tudtuk hozni. Nagyon sok találkozót a 70. perc utáni időszakban nyertünk meg.
– Mindez egyértelműen az erőnek, az erőnléti fölénynek köszönhető?
– Azt hiszem, igen, meg aztán abban az időszakban éreztem tényleg azt, hogy kissé elkényelmesedtünk, de átbeszéltük a dolgokat, valamint elmentünk két összetartásra és picit összerántottam a társaságot. Utólag visszagondolva is ez jó döntés volt, mert még jobban egymásra talált a csapat.
– A futballban nincsen „ha” meg „volna”, de amennyiben visszapörgetjük az idő kerekét, ha a dömsödi mérkőzésük nem úgy alakul, ahogy, s amennyiben nem győznek 5–4-re, elképzelhetőnek tartja, ha most beszélnénk is, nem úgy tennénk, mintha az őszi éllovas társulat trénerével trécselek?
– Akkor és ott egy jó nagy pofont kaptunk majdnem, ami kicsit észhez is térítette a játékosokat, avagy lám, magától nem megy minden. Valószínűleg nehezebb lett volna, mert meg kell mondjam, kicsit több pontos előnyre gondoltam, ahogy hozogattuk a meccseket, bár a 3–4. helyezettől elég jól elléptünk, de hála Istennek, van egy remek riválisunk, a Dunavarsány, amely megmutatta, hogy nagyon jó csapat és legalább nem hagynak bennünket belealudni a dolgokba.
– Pardon, hála Istennek?
– Élesnek kell lenni, egy bajnokság egy évről szól, nem félévről, márpedig abszolút nincs borítékolva semmi. Teljes mértékben oda kell figyelni a tavaszra is.
– Az őszt tekintve a pozitív vagy a negatív csalódásból volt több?
– Mindenképpen az előbbi felé billen a mérleg nyelve, ugyanis kicsit rosszabb pályákra és körülményekre számítottam, amiben szerencsére tévedtem. A játékterek állapotával és a kiszolgáló helyiségekkel is nagyon kevés helyen volt probléma.
– Jártában-keltében egyénileg van olyan, akit kiemelne külön is?
– Sok csapatban láttam két-három olyan játékost, akit el tudnék képzelni Törökbálinton.
– Olyan derbi akad, amelyre rávágja, hogy ez volt a legjobb?
– Az első, a Felsőpakony elleni 6–1-es győztes mérkőzés nagyon jó volt, igaz, rá is készültünk. Bugyin nyertünk 4–0-ra, de az első félidőben voltak „meleg” szituációk. A Törökbálint–Tököl II. meccs sem volt rossz, meg a Ráckeve elleni hazaink. Utóbbi kettő ellenében 4–0-ra nyertünk, de azért tetszettek az ellenfelek, mert hajtottak egymásért, lelkesek voltak és nem adták olcsón a bőrüket. De ha már itt tartunk, ezúton is köszönöm a csapatom féléves hozzáállását, a vezetők segítségét, hogy akadálymentesen lehoztuk az őszi idényt. Jó pihenést kívánok az összes csapat játékosainak, edzőinek és vezetőinek!
– Ha végül nem nyernék meg a bajnokságot, nem volna Lipők Andrásnál keserűbb ember a földön?
– Csalódás lenne, bár azt hozzá kell tenni, hogy a feltételeink a nyári alapozásra optimálisak voltak, jó idő volt, viszont a téli munkával kapcsolatban egyelőre vannak kétségeim, mert még nincs pályánk. Az önkormányzat és Kocsis Zoltán elnök úr, valamint Jurácsik Mátyás szakosztálymenedzser mindent elkövet, hogy végre Törökbálinton is legyen egy műfüves pálya. Jó esetben január elejére elkészül, és ha az infrastrukturális dolgaink megoldódnak és olyan alapozást tudunk csinálni Molnár Zoltán erőnléti edzőkollégámmal, mint a nyáron, akkor nagyon össze kell kapnia magát annak, aki meg akar bennünket előzni.
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 33. lapszámában.