
Meg nem mondom Neked, melyik meccs volt az, csak arra emlékszem, hogy nem győzött a csapat. Ott ültünk a Pirosrózsa utcai, családias hangulatú sporttelep „hordója” mellett, előttem az általad sosem értett fekete lé – művésznevén C. Cola –, és miközben belekortyoltál a borba, egyszer csak azt mondtad: „Szeretném, ha majd te írnád a nekrológomat!” Hirtelen csend telepedett az asztal köré, csupán pár másodpercnyi hatásszünet után reagáltam valami olyasmit, hogy „Az még nagyon, de nagyon messze van, Feri bácsi!”
Ebben maradtunk. Emlékszem, el voltál keseredve, mert nem úgy ment a csapatnak az NB III-ban, ahogyan szeretted, elvártad volna, de a fiúkra sosem tudtál haragudni. Futballoztak becsülettel, tették a dolgukat az edzéseken és a meccseken, a hozzáállásukon semmi sem múlhatott. Lelke és szíve, alfája és omegája, atyja és fia vagy a RAFC-nak, amely Vörös Péter játékos-edző vezetésével az NB I-es Vasas, no meg az angol Leicester nyomdokain halad. Meccselnek, nyernek, menetelnek a rákosszentmihályi legények pénz és valamiféle biztató jövőkép nélkül. Legutóbb a Műegyetemi FC-t oktatták nem középiskolás fokon a „Vörös-ingesek”, és ez a 3–0-s siker azt jelentette, hogy duplán volt mire koccintani szombaton a meccs után, ugyanis a tizennegyedik forduló után virtuálisan kinyesett tabellán az áll, hogy „1. RAFC, 29 pont”.
Ez volt az az ajándék, aminek a születésnapi torta helyett a legjobban örültél. A harcos RAFC-os fiúk meglepetése – Varga Ferencnek, tisztelettel.


Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: