„Bevallom férfiasan, könnyes szemekkel éltem meg a búcsút, mert 1961 óta tartozom a Vasashoz – mondta Tóth Bálint, aki ott volt az Illovszky Rudolf Stadionban a Videoton elleni, 1–1-re végződő bajnokin, és aki ismét megmutatta magát a piros-kék publikumnak. – Ott lettem igazolt játékos – annak idején tizenkét éves kor volt a limit –, ott lettem NB I-es futballista. A Vasas színeiben tört el a lábam Diósgyőrben, de ettől függetlenül nagyon sok csodálatos emlékem van. És azért volt könnyes a szem, mert ugye, ami volt, az vissza nem jön, de reméljük, hogy szép kis otthonunk lesz 2018 márciusától. Már megérett ez a klub arra, hogy megérdemelje, új stadionja legyen. Csodálatos, nagyszerű szervezésű este volt, a Vasas-család összejött, és még akiket nem láttunk jó néhány éve, azok is megjelentek. Nagyon klassz volt a régi társakkal ismét találkozni.”
És ismét feleleveníteni a múltat, a kitörölhetetlen 9sszecsapásokat.
„A Közép-európai Kupa-győzelem az Inter Bratislava ellen felejthetetlen – ment vissza az időben Tóth Bálint. – Az első meccset elveszítettük 2–1-re, de a visszavágón 4–1-re nyertünk. Akkor huszonnyolcezer ember volt kinn, elképesztő felhajtás, óriási ünneplés volt, miután remek meccset sikerült játszanunk.”
1970. június 20-án az alábbi angyalföldi tizenegy várt az osztrák Paul Schiller sípszavára: Mészáros Ferenc – Fábián Tibor, Mészöly Kálmán, Vidáts Csaba – Lakinger Lajos, Müller Sándor, Menczel Iván (Váradi Ottó, 70. p.), Török Péter (Ladinszky Attila, 74. p.) – Puskás Lajos, Farkas János, Tóth Bálint. Albert József alakulata a 43. percben született vendéggól miatt összesítésben kétgólos hátrányba került, de a Vasas-szív azon a nyári estén is átsegítette a piros-kékeket a holtponton, akik már-már „félholtra” verték riválisukat. Varázslatos második félidőt láthatott a nagyérdemű, ugyanis a 49. minutumban Puskás Lajos, a 76. percben Farkas János, a 82.-ben Müller Sándor, míg a 86. percben ismét Farkas János ünnepelhetett – és velük együtt a korántsem maroknyi hazai szurkolótábor.
„Talán még egy meccset mondanék, ami picit a magyar futball velejárója is, miszerint nagyon gyorsan leöregezik a futballistákat – tért vissza az emlékek erdejébe Tóth Bálint. – Ihász Kálmán, Mészöly Kálmán és Farkas János búcsúmeccse volt, és az is szomorkás mérkőzés lett, hiszen nagyon fiatalok voltak akkor, a harmincat is alig érték el, erejük teljében léteztek, de el kellett köszönni tőlük. Ekkor is huszonnyolcezer ember volt kinn, komolyan mondom, még a salakon is ültek. Nekem a fél életem ott telt, a Fáy utcában lettem ifiedző, az első csapatnál pálya- majd vezetőedző, illetve utánpótlás-szakágvezető. Minden sarok ismert engem és én is őket. Most ez meg fog változni, ugyanolyan már nem lesz semmi, de az ember szíve tele van emlékekkel, és ez nagyon fontos. Remélem, a maiaknak is megadatik sok szép élmény. De boldog lennék, ha az unokám ilyeneket megélhetne!”
Ha ilyet nem is, de gyerekfejjel valami egészen csodálatos élmény a napokban érte, éspedig a Magyarország–Andorra világbajnoki selejtezőn.
„A meccs előtt két napig nem aludtam semmit – adott helyzetjelentést Tóth Bálint. – Azt álmodtam, hogy elrabolták az unokámat. A fiamnak le kellett adnia őt, a gyerekek bekísérték a válogatottakat, majd visszaadták neki. Úgy izgultam, mint az első meccsemen. Tüneményes volt, úgy zsongott Dzsudzsák Balázs mellett, mintha ő is játszani menne. A felvételeket visszanézve olyan édes, meg kell zabálnom! Tóth Máténak hívják, most decemberben lesz hatéves a kisember. Kinn voltam a mérkőzésen, az első sorban álltam és fotóztam, a rengeteg fotós meg velem szemben. Egy-egy meccsen ők fényképeztek engem, most fordítva történt, változott a világ. Meg volt szeppenve az én kis unokám, hiszen azt is megcsinálta, miután andorrai szerelésben volt, hogy amikor az andorrai himnusznak vége lett, megindult a játékoskijáró felé. Ugye, azt az ukázt kapták, ha vége a himnusznak, ki kell futni onnan. Egyem a szívét, a magyar előtt ki akart futni, de Dzsudzsi rászólt, hogy »hé, hová mész?« Aztán persze visszaballagott. Mégiscsak több mint húszezer ember volt kinn. Mint az én időmben…”