EMLÉKEZÉS. Apám nevében

Körülöttem áldott a csönd, a lábam alatt megfáradt, megsárgult levéllepel. Ugye láttad azt a gólt, Apu? Miattad szereztem, érted futballoztam. Ekkor már 0–2 volt az állás Hévízgyörkön, nyertünk is. Mi, akik óriási veszteségen vagyunk, illetve még nem vagyunk túl. Nem lehetünk. Tudod, nincs olyan nap, hogy valaki ne hozná szóba, milyen is volt, amikor még köztünk voltál, velünk lélegeztél. Hiányzik a lényed, a tekinteted, a gesztusaid, a karizmatikus megjelenésed. Egyre sűrűbb a levegő, már fázós a tekintet, és a szél nem akar csillapodni – csakúgy, mint a vihar a lelkemben. A sors haláltáncra kért fel és nem tiltakoztál. Lassú keringő helyett a tangót választottad, de nem bírtad a ritmust. Nem vagy egyedül, Apu. Azon a vasárnapon én is meghaltam. Akkor még nem fogtam fel, hogy a kanyarokkal és féknyomokkal teli út végéhez értél, hogy nincs tovább. Még keresem a szót, keresem a hangot, de körülöttem áldott a csönd. A fák meghajolva biccentenek, mély részvétet kívánva. A sárga levéltömeg görbe hátú tagjai dideregve simulnak egymáshoz, már nem zizegnek, mély álomba szenderültek, megváltásra várnak. Legalább félórája bolyongok a szürkületből lett füst-szerű ködben, pedig tudom, hová tartok. A mécses pantomimként pislákoló lángja csak fel-felvillanó fényt ad, világosságot nem. Egyre nehezebb a lábam és egyre fogy a levegő, amely rózsaillatot áraszt. Sokan szeretnek, Apu. Fátyollal szőtt fényáradat ölel át, mégis, megannyi meggyújtott mécses menekül a fel-feltámadó széltől, sikertelenül. Csak körülöttünk áldott a csönd – pedig itt vagy, közel, szólok, de senki nem felel…