– Hogy halad? Mintha kétütemű Trabanttal pöfögne a Rákóczi úton, vagy olyan érzése van, mintha a bajuszos, folyton magában motyogó magánnyomozó, Magnum tűzpiros Ferrarijában ülne, ha eszébe jut a rehabilitáció?
– Köszönöm szépen, azt hiszem egész jól, valahol a Trabant és a Ferrari közötti tempóban – felelte Burján Nóra, a Femina korábbi, az MTK jelenlegi, sérülésből lábadozó labdarúgója. – Nagyon szerencsés helyzetbe kerültem, ugyanis remek szakemberekkel dolgozhatok, amiért végtelenül hálás vagyok. Minden adott a sikeres felépülésemhez, már csak fejben kell egy kicsit rendbe tenni a dolgokat, de úgy érzem, jó úton járok.
– Ott van új egyesülete, az MTK meccsein vagy egyelőre még csak távolról szemléli az eseményeket?
– Sajnos a csapattal eddig nem sok alkalmam volt találkozni, hiszen az edzések nem ott vannak helyileg, ahol a rehabilitáció folyik, de természetesen az eredményeket figyelemmel követem, és ha tudok, akkor ki is látogatok egy-egy mérkőzésre.
– Az fel sem merült, hogy marad a Feminában? Egyértelmű volt, hogy távozik Rákospalotáról?
– Nem volt kérdés számomra, hogy váltani fogok…
– Minden elismerésem, hogy hosszú hónapokkal ezelőtt ott lehetett a bázison és együtt készülhetett a válogatott keret tagjaival. Egy álom vált valóra, amikor megkapta a behívót?
– Természetesen, azt hiszem, a legtöbben így vagyunk ezzel, akik kicsi korukban kezdték a labdarúgást vagy bármilyen más sportágat, hogy az az álmunk gyerekfejjel, hogy bekerüljünk a „nagyok” közé, a válogatott keretbe vagy akár az élvonalba. Nagyszerű érzés volt ebbe belekóstolni, de sajnos a sérülés miatt nem sokáig élhettem a lehetőséggel. Mindenesetre felhúzni a címeres mezt életem egyik legszebb élménye marad örökre.
– Azt mondják, az a jó futballista, aki egy úgynevezett kiscsapatból kiemelkedik. No már most ez önnek teljességgel sikerült, hiszen meghatározó alakja volt a Feminának. Osztja a véleményemet, hogy az eddig mutatottnál is több van Burján Nórában?
– Azt gondolom, hogy igen, több van bennem. Amikor felkerültem az NB I-be, érzékeltem a különbséget, fel kellett venni a tempót, a gyorsabb iramot, hozzászokni a keményebb test-test elleni küzdelmekhez, és még sorolhatnám. Majd jött egy bokasérülés, ami megnehezítette a dolgomat, de azután sem tudtam felépíteni azt a formát, amivel elégedett lettem volna. Bízom benne, hogy kapok még lehetőséget a sorstól, a lábam engedelmeskedik és „segít” abban, hogy kijöjjön ez a több, ami véleményem szerint bennem van.
– Még sohasem kérdeztem, így lehet, hogy meglepődik, de komolyan érdekel: miután korábban kosárlabdázott, van olyan tanult elem, aminek eddig akár csak egyszer is hasznát vette, és amit át tudott emelni a palánk alól a kapu elé, a futballpályára?
– Igen, mivel magas vagyok, nehezemre esik levinni a súlypontomat, ami az apró, gyors mozdulatokhoz szükséges lehet, ez a kosárlabdában hangsúlyosabb, talán ebben hasznomra vált. Egyébként mindig azt mondták a nézők, hogy nagyon látszik a kosárlabdapályán, hogy focistás a mozgásom, úgyhogy azt hiszem, ez inkább fordítva érvényesült. (mosolyog)
– Az orvosok, a gyógytornászok amúgy mit mondanak, mikor kezdheti el az edzéseket?
– Most telik le a hat hónap, ami ugye elméletileg egy keresztszalag-műtét utáni rehabilitáció ideje, azonban mivel már nincs sok mérkőzés hátra az őszi idényben, úgy tervezem, hogy csak januárban csatlakozom a csapathoz. Nem szeretnék kapkodni, fontosabbnak látom, hogy tényleg teljes mértékben felépüljön a lábam, és megfelelő állapotba kerüljön a téli alapozás elkezdéséhez.