Rendszerint pontosan érkezik. Nem szeret késni, még önhibáján kívül sem. Precíz, határozott férfi, aki tudja, mit akar a pályán és persze az élettől. Turai korszakában előfordult, hogy az előre lefixált helyen, a főváros egy pontján lévő, a volán mögött ülő kapus a megbeszéltekhez képest késve érkező csapattársat nem várta meg. Hogy ez legenda vagy sem, nem tudni, azt viszont igen, hogy volt mit tőle ellesni és van mit tőle tanulni – nem csupán a fenti történet miatt.
A harmincas évei végén, a negyvenes esztendei elején már itt, ott, esetleg amott fájt, sajgott, húzódott és zúzódott, de az alázata, a futballhoz való hozzáállása mindvégig kifogástalan maradt. Persze az is hozzátartozik, ilyen csapattársakkal is volt körülvéve, ami egyértelműen „felfelé húzta” a brigádot: amelyik társulatnál valaki (Sukaj Zsolt) a törött (!) lábujját szigetelőszalaggal a másikhoz rögzítve játszik, mert meccs van, mert futballozni akar, meg egyébként is, ott valami nagyon stimmel. Ilyen mentalitással is többre vihette volna? Meglehet, ugyanis annak idején az egyik fővárosi patinás klubnál komolyan szóba került a neve, ám végül nem lett az átigazolásból semmi. A karrierje azonban így is olyan, mint a legfenségesebb Trappista sajt, éspedig kerek egész.
Vasárnap a Soroksár a bajnoki címre aspiráló Nyíregyháza Spartacus vendége volt, Nagy Gáborral is a kispadon. Gyűrték, gyömöszölték egymást a csapatok, de a Szpari sehogyan sem bírt a Sorival, így az NB II-es bajnoki 1–1-re végződött. Na ja, aki pontosan érkezik, az „pontosan” is távozik…