Dolgozhatna a Ferencváros vagy az MTK utánpótlásában, taníthatná az ifjakat, miként lehet helyzetbe kerülni vagy teli rüszttel lőni. Szeibert György azonban távol került a futballtól, a 2015. december 29-én az ötvenötödik életévét betöltő korábbi klasszis 2010 óta személy- és vagyonőrként áll munkába nap, mint nap Angyalföldön, a Szegedi úti szakrendelőben.
Nem lett belőle lágy „Tojás”. A becenév a múltból fakad, és bár az évek Usain Bolt-szerűen rohannak, a Honvéd, a Volán, az MTK, a Ferencváros, a Veszprém, a Vasas, a BVSC, a III. Kerület, a Pilisvörösvár és a Pécsi MFC egykori labdarúgója, Szeibert György megmaradt ugyanolyan szuggesztív egyéniségnek, aki annak idején volt.
– Mennyi van még vissza?
– Ez volt a tizedik, úgyhogy még négy fizikoterápiás kezelés vár rám – mondta Szeibert György.
– A pályán könnyebb dolga volt.
– Ezt hogy érti?
– A zöld füvön sok minden Szeibert Györgyön múlott, itt meg mások kezében van a sorsa.
– Ez egyértelmű, de mindez teljesen természetes, ugyanis bármelyik hétköznapi embernek is, ha fájdalma van, javasolják az orvosok. Hogy minek köszönhető, azt nem lehet tudni, ám azt gondolom, inkább a korral jár.
– A futballistából hétköznapi ember lett. Egyébként ötvenötnek érzi magát?
– Nem, legfeljebb negyvennek. Távol kerültem a labdarúgástól, de egyszer mindennek vége. Aki futballozott valaha, az tisztában van ezzel.
– Mindez rendben is van, csakhogy nem egy kortársa ott van technikai vezetőként, masszőrként, szaktanácsadóként vagy éppen edzőként egykori klubjánál – önnek pedig éppenséggel egyesületből is kijutott néhány.
– Ilyen emberből van azért kevesebb, legalábbis Magyarországon.
– Amennyiben választani kellene, akkor MTK vagy Ferencváros?
– Több helyen voltam, de mindenhol jól éreztem magam és mindenhol szerettem játszani. MTK, Fradi, Volán vagy Honvéd? Teljesen mindegy, a játék szépsége volt a lényeg. Meg aztán mindenhol ragyogó társakkal voltam körülvéve, ami viszont nem mindegy. Csodálatos évek voltak, ám ezeket nem kötöm egyesülethez.
– A válogatottság nagy szívfájdalom?
– Mondhatom azt, hogy igen. Úgy érzem, megérdemeltem volna, hogy válogatott legyek, de nem jött össze. Gondolom, az akkori szövetségi kapitányoknak más jött be azon a poszton és nem én.
– Még akkor is ezt mondja, ha volt olyan időszak a pályafutásában, amikor a klubedzője volt a kapitány?
– Verebes Józsefre gondol?
– Egyértelműen.
– Ő be is hívott, csak akkor született a lányom. Kétszer nem mentem el az edzőmeccsre, egyszer még benne is volt a kapitány, de a másodiknál a nemtetszését fejezte ki és kikerültem a válogatottból. Egyébként akkor került oda Détári Döme.
– Nem beszélték meg?
– Ha nem hívnak meg, nem tudsz mit csinálni.
– No de mégiscsak egy levegőt szívtak a Hungária körúton!
– Nem éltem ezzel a lehetőséggel. Úgy voltam vele, két alkalom belefér, de harmadszor már nem hívtak be, és én nem tudtam mit mondani. Nem mentem oda és a mai napig nem megyek oda senkinek könyörögni, pedig helyem lett volna a nemzeti csapatban, nemcsak Verebes ideje alatt, ahogy előtte és utána is. Ilyen az élet.
– Hibázott?
– Ma már másként döntenék, de ki nem hibázik az élete során? Én is vétettem, nem is egyszer…
– Ha mindent újrakezdhetne, lehet, hogy egy spanyolországi villában tengetné a napjait.
– Könnyen előfordulhatna. Ha a hibákat utólag átgondolom, Görögországból is eljöttem.
– Annak mi volt az oka? Azt tudom, hogy Boda Imrével, a szintén válogatott MTK-csatárral, a Gyáli BKSE jelenlegi elnökével igazolt ki a Voloszhoz.
– Imi már kinn volt, én később mentem ki. Az edző nem játszatott és én nem értettem az okát, később viszont nagyjából megfejtettem. Nagyon jó formában voltam, az edzőmeccseken játszottam tíz-tizenötezer ember előtt, rúgtam a gólokat és még tíz percet sem kaptam. Bepörögtem, és azt mondtam, én akkor hazajövök!
– Nem szóltak semmit, jó utat kívántak?
– Dehogynem szóltak, az elnök kérte, maradjak mindenképpen. Görögország nem az a hely, ahol az orrodra kötik, valójában mi a terv. Mielőtt hazajöttem, többször kérték, kicsi türelem még legyen, mert nagyon jól tudják, milyen képességeim vannak, de engem ez nem érdekelt, hazajöttem. Aztán két hét múlva olvastam, hogy megváltak az edzőtől… Ilyen az élet, újra csak ezt mondhatom.
– Ha ma lenne futballistakorú, könnyebb dolga lenne?
– Ez jó kérdés. Teljes mértékben más a mai futball. A mi időnkben rengeteg volt az egyéniség, manapság viszont nincsenek. Teljesen más a játék, a miénk szép volt, nem véletlenül játszottunk a legtöbbször telt ház előtt. Hogy a mai világban könnyebb lenne? A technikai tudásom révén, a rúgótechnikám miatt bármelyik csapatban helyem volna.
– Elszomorítja, amit lát az élvonalbeli meccseken magyar futball címszó alatt?
– Kezdem onnan, annak nagyon örülök, hogy kinn vagyunk az Európa-bajnokságon. Bízom benne, hogy továbbjutunk a csoportból, de nagyon nehéz dolgunk lesz. A mi időnkben telt ház volt, olyan nem létezett, hogy Fradi-meccsen 2500 néző lézeng. Nálunk annyian voltak az edzéseken! Hogy az MTK-nál manapság 700 és 1500 között mozog a nézőszám, az mai szemmel nézve jó, és akkor még sokat mondok… Ismétlem, telt ház volt a Verebes-időszakban, de ugyanezt elmondhatom a „kis” Volánról is. Arról a csapatról, amelynek a pályáján rendszerint feltűnt öt-tízezer ember. De hogy arra is válaszoljak, amit kérdezett: biztos megvan az oka, hogy anno egyéniségek játszottak, nem is egy, míg most lasszóval kell őket keresni. Igazából nem tudnék neveket említeni a csapatokból, pedig régen a Békéscsabát is felsoroltam, ahogy a Tatabányát vagy a Győrt is. Kívülről tudtuk, fújtuk a neveket. Szomorúság tölt el, de csak egy-egy ember ugrik be, ha mondjuk Videoton–MTK meccset rendeznek, és ez a szörnyű ebben az egészben, de gondolom, ezt ön is így látja.
– Nem tudok vitatkozni az elhangzottakkal. Egyébként az MTK-val szerzett bajnoki címére a legbüszkébb?
– A Volánnal is kétszer nyertünk bajnokságot, igaz, kétszer ki is estünk, pedig nagyon jó csapat volt. Az a Volán a mostani mezőnyben bajnokságot nyerne. De mondok mást: amikor Pécsre lementem 38 évesen, úgy vitt oda a megye-háromból Kiss László, ezt soha nem felejtem el. Mondtam neki, „ne hülyéskedj, Laci, nincs erőm, sehol nem vagyok”, mire ő azt felelte: „elég, ha a pálya közepén állsz, hidd el”. Nos, lementem félévre és csodálatos volt a futball, akárcsak Dorogon. Bárhol játszottam, óriási élményt adott. Nem tudok olyan egyesületet mondani, ahonnan rossz szájízzel távoztam volna, és ez lényeges.
– A Dorog az ősszel ismét az NB II-ben szerepelhet.
– Tudom. Nézegetem az eredményeket, és örülök annak, hogy újra ott vannak. Egy a lényeg, hogy focit lássunk! Ha így volt annak idején, abban a pillanatban telt ház volt, és ez igaz az elmúlt tizenöt-húsz évre is, holott szidjuk a magyar focit, de ha valamelyik csapatnál elindult valami és eredmény volt, egyre többen mentek ki. Amikor elengedjük a gyerekeinket külföldre, nem tudjuk, hová mennek. Akik pedig itt vannak, azokról csak annyit, a rengeteg külföldi nem feltétlenül ügyesebb… A mi időnkben megkaptuk a lehetőséget, tizennyolc évesen már az NB I-ben játszottam, ma viszont kevés ilyet mutathat bárki.
– Az immár néhai Verebes József ugyanúgy egyéniség volt, ahogy ön a pályán.
– Ezzel maximálisan egyetértek. Az egyik olyan edzőm volt a pályafutásom során, akit szerettem és tiszteltem. Egy zseni volt, nem véletlenül hívták Mágusnak.
– Mindezt a saját bőrükön érezték? Ahhoz kell valami plusz, hogy például Híres Gábor elhiggye, ő, az ungarische boy Európa legjobb középhátvédje…
– Ez volt a lényege. Boda Imivel pedig elhitette, hogy jobb, mint Gary Lineker.
– És önnek mit mondott?
– Azt, hogy „kimész a pályára és azt csinálsz, amit akarsz”. Én voltam az egyetlen, akinek semmi különöset nem mondott, de ezen én is mindig nevettem. Ez azért nem akármi, nem? A magyar labdarúgást nagy veszteség érte a halálával. Méltatlan volt, hogy az utóbbi években mellőzték. Nagyon félrerakták, bár ő is hibázott bizonyos dolgokban, ebben biztos vagyok. A hangzatos megnyilvánulásai bizonyos embereknek nem tetszettek, de ő ilyen volt, szókimondó, becsületes. Két különböző emberről beszélünk, mégis olyan volt a Mágus, mint Lakat Károly. Náluk nem szóltak bele fentről, hiszen egyikük a tábornokot is elküldte oda, ahová akarta… Minden játékos tűzbe ment Verebes Józsefért, ezt azért tudni kell.
– Ennyire baj az, ha valaki vállalja önmagát?
– Azt tapasztaltam, hogy igen. Edzősködtem alacsonyabb osztályban, és én sem tűrtem, hogy beleszóljanak felülről. Nem akarok belemélyedni, de nagyon nagy baj…
– Nem ettől tisztul a világ, ha bárki szemtől szemben vállalja, bármi is a véleménye? Nem ez visz előre?
– Dehogynem, csak a világ nem így működik. Ha elmondod a véleményedet, félreállítanak. Aki ilyen kvalitású, mint én is, az nem tetszik bizonyos embereknek, mert nem azt az utat járod, mint ők. Na, ilyenkor álltam fel azonnal! Én ezt nem tűröm, hiszen úgy vagyok vele, mindenki maradjon a kaptafánál. Az elnök legyen elnök, a gyúró gyúró, az edző edző. Ha nincs eredmény, félre lehet állítani, de azt, hogy beleszólunk, naponta behívatjuk, kérdőre vonjuk, miért ez és miért nem az játszik, ez nem tesz jót a labdarúgásnak – csak hogy a futballnál maradjunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: