Akkoriban sokan felkapták a fejüket. Januárt írtunk, és a szurkolók többsége tudta, hogy legutóbb Jászapátiban futballozott, olyan NB I-et megjárt társakkal, mint Bardi Gábor, Dragóner Attila, Kotula László vagy Vén Gábor. Aztán jött a hír, hogy Kiskapusi Balázs, az Újpest mindezidáig utolsó bajnokcsapatának immár 41. életévében járó tagja a Pest megyei II. osztály, Közép-csoportjában szereplő Csömör KSK-ban folytatja pályafutását.
Van mire büszkének lennie. És ezt nemcsak azért írjuk, mert már-már legendás alakulat tagja volt. Azt az Újpestet lehetett szeretni, azért a lila-fehér együttesért lehetett lelkesedni, tűzbe-lázba jönni. Csakhogy Kiskapusi Balázs bár kis túlzással a fél életét a Megyeri úton töltötte, nem csupán a fővárosiaknál alkotott maradandót. Idehaza megfordult a Videotonban, Nyíregyházán és Vecsésen is, avagy tulajdonképpen idén tavasszal hivatalosan is visszatért Pest megyébe.
– Hányadik próbálkozás után mondott igent?
– Többször beszéltünk már róla, de nem tudok pontos számot mondani – felelte Kiskapusi Balázs, a Csömör KSK labdarúgója. – A fiam a sportcsarnokban karatézik, így nap mint nap találkoztam Takó Csaba játékos-edzővel, no meg a helyi polgármesterrel, és mindig fűztek, hogy futballozzak náluk.
– Azért nagyon nem kellett győzködniük. Vagy mégis?
– Csömörön lakunk már lassan kilenc éve, és tavaly nyáron felhagytam az úgymond aktív labdarúgással, bár az is már inkább csak levezetés volt. Mindig megkaptam Takó Csabáéktól, miért nem megyek, aztán a télen elkaptak egy olyan pillanatomban, amikor azt mondtam, hogy jó, jövök.
– És nem is bánta meg, ugye?
– Nem, hiszen jó a közösség. És igazság szerint nem is a futball hiányzott nekem, hanem inkább a társaság. Sajnos volt egy-két sérülésem, de amikor tudok, szívesen megyek játszani.
– Most legalább egészséges?
– Igen, le is kopogom.
– Mivel bajlódott?
– Vádlihúzódásom volt, abból nagy nehezen kijöttem, aztán az Achillesem fájdult meg, ám úgy tűnik, szerencsére rendbe jött. Úgy gondolom, ez már a korral jár.
– És a tapasztalata mit mond? Megfogalmazható a differencia lényege, amit az NB III és a „megye-kettő” között megfigyelt?
– Van különbség, főleg a játék sebességében. Itt, a megyében is vannak gyors labdarúgók, de azért az NB III-ban sokkal több fiatal játszott, míg ahogy elnézem, ebben az osztályban több korombeli futballista akad.
– Csömörön a helyi klub tagjai tudják, hogy Kiskapusi Balázs a mindezidáig utolsó újpesti bajnokcsapat játékosainak egyike?
– Takó Csaba beharangozta, hogy ki vagyok. Úgy veszem észre, tisztelnek, és remélem, felnéznek rám, ha másért nem, akkor a korom miatt.
– A pályafutása miatt kellene…
– Nyilvánvaló, ezt szerénytelenség nélkül állíthatom.
– 2002 és 2005 között légióskodott Dániában, az Aalborg és a Naestved csapatainál, ezért kérdezem: karrierje legszebb emléke a IV. kerületiekkel 1998-ban megszerzett aranyérem?
– Mondhatjuk azt, hogy igen. Voltak még szép momentumok és emlékek, például az NB II-ben, amikor a Vecséssel 2–2-es döntetlent játszottunk a Fradival. De az is igaz, hogy a magyar bajnoki cím volt a legjobb eredményem, meg a két kupaezüst. Így viszont keserűbb az ember szája íze, hiszen két finálét mégiscsak elbukott.
– Annak mi az oka, hogy idestova két évtizede nem ért fel a csúcsra az Újpest? Önök az utolsó hírmondók Jenei Sándorral, Tamási Zoltánnal meg a többiekkel.
– Szerencsés csillagzat alatt voltunk, mert ha jól emlékszem, hat vagy hét játékos is meghívót kapott a válogatottba, elég erős kis társaság volt a miénk. Nehéz a kérdésére mit felelni, de az tény, hogy akkoriban, Nagy László és Várhidi Péter idejében nem volt ennyi idegenlégiós, mint mostanában. Nálunk szerencsésen alakult a történet a tehetséges fiatalokkal. Azóta pedig megerősödtek a magyar klubok, igaz, vannak jóval tehetősebbek, mint az Újpest, és sajnos nem is nagyon látom, hogy a közeljövőben lenne reális esélye a lila-fehér klubnak, hogy bajnok legyen. És itt abszolút nem a körülményekre, hanem a gazdasági helyzetre gondolok. Nem akarok példálózni, de a Fradinál például nagyon komoly gazdasági háttér van, és gyakorlatilag azt vesznek meg, akit akarnak, míg az Újpest nincs ebben a helyzetben. Persze ettől még cáfoljanak rám!
– Akkor is így vélekedik, ha mindketten tudjuk, hogy a közelmúltban a Magyar Kupa fináléjában találkoztak az ősi riválisok?
– Lett is volna esély, mert egy kupadöntő mindig más, hiszen ott már csak egy meccset kell nyerni és ilyenkor a nagyobb különbséget is el lehet tüntetni lelkesedéssel és szervezettséggel, de ezúttal nem sikerült.
– Ott volt az Üllői úton?
– Sajnos nem, de a hangulat remek volt, ahogy utólag láttam és hallottam.
– Amúgy kijár még a Megyeri útra?
– Nagyritkán szoktam kijutni, főleg úgy, hogy tavaly ugye még aktívan játszottam, és általában nekem is meccsem volt hétvégén, így nehezen tudtam volna megoldani.
– Arról mi a véleménye, hogy 44 év után kinn vagyunk az Európa-bajnokságon?
– Ennek örülök, ez abszolút pozitív dolog, amire szüksége van a magyar labdarúgásnak. Boldog vagyok, hogy sikerült, bár tudom, vannak fanyalgók, akik például azt mondják, ha nem emelnek létszámot, nem jutunk ki. Persze, csak azt elfelejtik megemlíteni, hogy nem jutottak ki olyan nemzetek, amelyek évtizedek óta rendre ott vannak a seregszemlén, gondolok itt például Hollandiára. A kijutást nem kell lebecsülni, az, hogy ott vagyunk, pozitív töltést adhat a futballunknak. Remélem, tisztes helytállás lesz a vége.
– Az ön olvasatában ez mit jelent?
– Ha egy-két pontot szereznénk, illetve gólokat lőnénk, az már annak számítana.
– Sokan azt sem tartják kizártnak, hogy továbblépünk a csoportból.
– Szervezettséggel és szerencsével bármi előfordulhat, de reálisan nézve úgy gondolom, erre nincs esély, ám persze szurkolok azért, hogy ne így legyen. Nincsenek túlzó várakozásaim.
– És mi a realitás önnel kapcsolatban?
– Takó Csabáék biztosan számítanak rám, meg aztán az öregfiúkban is szoktam játszani, igaz, már nem Újpesten. Még szeretnék futballozni, legfőképp a társaság, az öltözői hangulat, a közeg miatt, az pedig oly’ mindegy, hogy „megye-kettő” vagy öregfiúk. Amíg jól érzem magam és jól esik, addig fogom csinálni, illetve amíg nem szólnak, hogy kilógok a sorból.
– Egy leendő edzővel beszélgetek?
– Nem, biztos, hogy nem.
– Elnevette magát, amiből arra következtetek, meg sem fordult a fejében.
– Sosem érdekelt ez a része a futballnak. Van diplomám, amit még a TF-en szereztem, de inkább a sportvezetés az, ami vonzott, ám valahogy nem úgy alakult az életem, hogy ilyen irányba haladjak. Jelenleg nem a futball tölti ki a mindennapjaimat, hiszen az egyik mobiltelefonos cégnél dolgozom menedzserként, afféle üzleti kapcsolattartóként.
– Alakulhat még úgy, hogy átáll a másik oldalra?
– Amennyiben érkezik felkérés és van rá lehetőség, nagyon szívesen kipróbálom magam valamilyen pozícióban, hiszen mégiscsak a futball volt az életem.
(A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 14. lapszámában.)
» A BAJNOKCSAPAT TAGJAI PEST MEGYÉBEN. Bármennyire is meglepő, az 1997/1998-as évad végén aranyérmet ünneplő Újpest FC labdarúgói közül az elmúlt esztendőkben jó néhányan megfordultak Pest megye futballpályáin és azok környékén. Kiskapusi Balázson kívül Sebők Vilmos és Tóth Norbert a Törökbálinti TC-t erősítette – előbbi a kispadon, utóbbi a játéktéren –; Jenei Sándor pedig többek között Turán, Veresegyházon és Őrbottyánban húzott stoplist. A jelenleg még NB II-es Szigetszentmiklóst irányító Tamási Zoltán „civilben” a Bugyi ASE labdarúgója, míg a mostanság az NB II-es Siófokot trenírozó Kopunovics Goran idestova egy évtizede a Felsőpakony játékosa, majd a későbbiekben a Maglód edzője volt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: