Férfikönnyek

Amikor az „elefántok” dübörögve vágtattak az Üllői úti gyepen, pesszimizmussal vegyes bizakodással figyelte a publikum, hogy széttárod a kezed, sprintelsz, megpróbálsz helyzetbe kerülni. Utóbbi nem sokszor sikerült azon a május végi pénteken. Fütyült is a közönség, amikor ballagtál a cseréhez készülődő, bemelegítés után lévő friss erőhöz, a váltótárshoz. Nem először. Valamiért nem szimpatizáltak veled a nézők. Veled, a pesterzsébeti vagánnyal, aki ha kellett, pacekba mondtad, miért tart ott a magyar futball, ahol. Voltak, akik melléd álltak és úgy érveltek, igazad van, végre valaki, aki felvállalta, míg mások azt vágták virtuálisan a fejedhez, könnyű onnan, Németországból megmondani a tutit, de élnél itt, akkor nem nyitnád ki a szádat. Te, Szalai Ádám akkor sem foglalkoztál azzal, kinek tetszik vagy sem a véleményed, ahogy „kifelé” arról sem beszéltél, amikor sokat látott sajtómunkások azt pedzegették, milyen érzés megélni, amikor a hazádért szorítók kívánnak pályán kívülre. Kedd este Franciaországban kaptuk meg a választ. Akkor és ott, a kispadon jött ki belőled a hetek, hónapok óta felhalmozódó feszültség. Ausztria–Magyarország 0–2, gólszerző Szalai Ádám és Stieber Zoltán. És ezt már senki nem veheti el Tőled, a Bundesligában edződő támadótól, mert az eredményt, no meg a bepöccintett találatot a könny nem moshatja el.