Felült a lelátóra, leste a pályán lévőket és talán még jegyzetelt is. Solymosi Csaba legendás alakja a fővárosi labdarúgásnak. A Budapest-bajnokság III. osztály, 3. csoportjában 1 ponttal sereghajtó Zuglói Kinizsi SE 66 esztendős mindenese az elmúlt hét szombatján megtekintette a Rúg-6 FC–Dini SE bajnokit, és mint azt olvashatták, értékelte is a látottakat, aztán szinte kérdezni sem kellett, csak úgy ömlött belőle a szó.
„A jó játékosaim sajnos kispályáznak vagy más csapathoz igazoltak, szóval a szokásos probléma. A fiataloknak mindig egyéb elfoglaltságai vannak, és nem tudjuk őket pótolni. Én persze minden edzésen ott vagyok, lelkesen, labdákkal megyek, mosom a szereléseket, úgyhogy ebben változás nincsen, hiszen ebben élünk, ebben bízunk, ebbe születtünk és ebbe pusztulunk el. De persze nem akarunk belepusztulni, mert mindig jönnek újak, mindig jönnek olyanok, akiknek van kedve nálunk futballozni, akikre lehet számítani.”
Solymosi Csaba itt egy pillanatra elhallgatott. Pedig a hetvenedik (!) életévéhez már közelebb járó sportember energikusabbnak tűnik, mint jó néhány negyvenéves. Olyannyira, hogy a „mikor állt a kapuban legutóbb?”-kérdésre az alábbi választ kaptuk, monológ formájában.
„Ősszel, a Pifu elleni 2–2-es meccsen én védtem, meg most a téli tornán kétszer. Nincs ezzel probléma, de azért nem akarok beállni, mert még azt mondanák, azért védek, mert én vagyok az elnök és az edző. De a viccet félretéve, ott vannak a fiatalok, megtanítjuk őket mindenre, hiszen mindenkit sportszerűen fogadunk. A lánycsapatra nagyon büszke vagyok, pillanatnyilag éremesélyesek, tehát van remény minden szinten. Ha lenne pályám, nyilván lenne utánpótlásom, de anélkül nem lehet megoldani, az a legnagyobb kincs, amiért fizetni kell. Nagyon nehéz, mert ott az internet és egyéb elszívó erő, de bárki bármit mond, a piramis mindig alulról épül. Egyébként a Postás-pályán edzünk, a fiúk a lányokkal, meccsre pedig a lányok az Építők-pályát bérlik, a fiúk a Siketeket. Nem nagy összeg, de ki kell fizetni, meg aztán egy sportoló másként étkezik, az edzésre időt szán, és nem lehet egy joghurttal tréningezni, ami nyilván több pénzbe kerül, nem is beszélve a szerelésről, a labdáról, és az anyám kínjáról, de ez nem siránkozás akar lenni, mivel ugyanezzel küzd minden csapat. Mégis látszik, hogy él a labdarúgás Magyarországon, még akkor is, ha Budapest sokkal nehezebb helyzetben van, mert vidéken egy csapat van, több lehetőséggel, az önkormányzat is támogatja, de itt, a fővárosban ez nem létezik, itt mindenki saját pénzből csinálja. Ám azért élünk, és ez a lényeg.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: