Heti rendszerességgel jelentkező sorozatunkban a szerző személyes élményeit felelevenítve hozza közelebb az Olvasóhoz a stadionokat és sporttelepeket. Utazásunk első állomása az Orczy-kert.
A világ kereknek tűnt. Egyszerűnek, mégis szépnek. Kívülről elégedettség tükröződhetett az arcvonásaimon, és tényleg az voltam. Meg persze büszke és boldog. Tizenöt vagy tizenhat lehettem, amikor sokadjára indultunk meg a Dugonics utcai iskolából az Orczy-kert irányába. Ezúttal nem nagypályás futball szerepelt műsoron vagy össznépi csacsogós csavargás, hanem a Cooper-teszt. Talán én voltam az egyedüli, aki az osztályból nem utáltam a pillanatot, amikor Éva néni, az egykori atléta kellőképp drámai tekintettel ránézett a stopperórára, majd elindította. A percek az első alkalommal óráknak tűntek, talán egy vagy két ember ért el nálam pocsékabb eredményt, de ők szartak az egészre, én meg nem. Onnantól kezdve, ha csak tehettem, megindultam a Diószeghy Sámuel utcából a Nagyvárad tér irányába, jobbra el a hátsó bejáraton, és uzsgyi, róttam a köröket, kifulladásig. Egyszerre voltam elszánt és elkeseredett. Nyilván kitalálták, a következő felmérésen sokkal jobb eredményt értem el, a többiek őszinte meglepődésére, hiszen pár hónappal korábban még úgy hörögtem, lihegtem és ziháltam, mint valami ősrégi, hangalámondásos NDK-pornófilm szereplője. A javuló állóképességnek köszönhetően viszont a valódi élvezet csak később következett. Tudom, mit gondolnak, de tévednek. A gimnázium befejezése után is rendszeresen lejártam futni, mert ha az ember ki tud kapcsolni arra a fél órára, órára, garantáltan kitisztul a feje. Akkor meg főleg, amikor a hátsó bejárat melletti körívnél letett fél literes ásványvizes palack a tizenakárhányadik kör után eltűnik, mint az aranyóra, de ezt tudjuk be jótékonyan kerületi jellegzetességnek.
A Vörösingesek nevű, a Budapest-bajnokságban szereplő csapat rendszeresen itt játszotta hazai bajnokijait. Áts Feri vagy Boka persze nem húzott klott gatyát és szépen vasalt mezt, ellenben a Zai Zoltán vezette társulatban volt néhány jó képességű spíler, igaz, mindez a játéktéren nem mindig jelentkezett az eredményben, ugyanis edzés nélkül még a „blasz-háromban” is lehetnek gondok. Hiszik vagy sem, de nem egyszer előfordult, hogy a bajnoki közepette görnyedt hátú anyókák vagy papókák baktattak a tizenhatoson keresztül, komótosan, szatyorral vagy batyuval a kézben, benne tejjel, kenyérrel, parizerrel. Tulajdonképpen a Régi idők focija elevenedett meg a VIII. kerület füvet és hengert alig látott pályáján. Burleszk és dráma egyszerre, de legalább a csilingelő 24-es villamos nem tévedt az Orczy-kertbe.
A Vörösingesek FC amúgy feloszlott, jó ideje nem szerepel az együttes a „blaszban”, és már a pálya sincs meg teljes egészében, nem is szólva a futókörről. Valamikor az ősszel tévedtem arra, de egy teremtett lelket sem találtam. Miközben végigsétáltam a porzó salakon, megtámadtak az emlékek. A kereknek tűnő világ egyszeriben szögletessé vált.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: