EDZŐSORS. Fekete Tivadar, aki távozott Monorról: „Utólag az ember mindig okosabb”

Lejtmenetben a Monor: a 13. és a 21. forduló között a megszerezhető 24 pontból mindössze kettőt (!) gyűjtött be az NB III, Közép-csoportjában szereplő, az ősz derekán még feljutási álmokat szövögető társulat. A télen edzőváltás történt, hiszen a korábbi válogatott támadót, Tóth Mihályt az elmúlt esztendőkben leginkább az utánpótlásban dolgozó 37 esztendős Fekete Tivadar váltotta. Csakhogy a fiatal, sokra hivatott szakember négy fordulót követően távozott a Pest megyei klubtól.

Erre még az edző sem számított. Nem számíthatott, hiszen a felkészülés jól sikerült, az iramra és a gólokra sem lehetett panasz. A február közepi bajnoki folytatás azonban nem hordozott magában sok pozitívumot, és a negatív széria azóta is tart. Valami nem stimmel, merthogy nem csupán Tóth Mihállyal, de Fekete Tivadarral is botladozott a csapat. A tavasz első négy meccsén két gólt és egy pontot szerzett a Monor, mégpedig úgy, hogy a társulat három találkozón is gólképtelen maradt. A Paks II. otthonában elszenvedett 5–2-es vereséget követően a fiatal szakvezető lemondott posztjáról.
– Kudarc? Elvégre mindössze négy forduló után feladta, hiszen felállt a kispadról.
– Vegyük úgy, hogy a megegyezés, a kézfogás napjától beleástam magam egyből az egészbe, mert eléggé komplex feladatkörrel bíztak meg – mondta Fekete Tivadar, a Monor immár csak volt trénere. – Decembertől szinte azon nyomban, máris nagy hévvel vetettem magam a monori futballba, ami nagyon sok utánajárásba telt, hiszen utánanéztem a csapatnak. Sikerült megszereznem egy-két őszi mérkőzésfelvételt, valamint átnéztem minden bajnoki találkozó statisztikáját. Több olyan játékossal is beszéltem, akit szerettem volna megnyerni a közös munkára, de sajnos rajtunk, azaz rajtam és az egyesületen kívülálló okok miatt mindez nem jött össze, mert nagyon nehéz a téli időszakban élő szerződésű labdarúgót igazolni. Összességében nem élem meg kudarcként ezt az egészet, de az persze nem lenne valós, ha azt mondanám, hogy felhőtlenül boldog vagyok, mert ilyenre sikeredett. Ám azt gondolom, mindenképpen emelt fővel jelentettem be a vezetőségnek, hogy nem kívánom tovább folytatni a munkát, mert mindent megtettem azért, hogy a monori labdarúgás minél sikeresebb legyen. Éppen emiatt a lelkiismeretem teljes mértékben, száz százalékig tiszta a tekintetben, hogy akár önmagam vagy másfelé ezt negatívumként éljem meg.
– Van, amit mai fejjel már másként tenne?
– Igen, van, de ugye, utólag az ember mindig okosabb. Sajnos nem állt kellő idő a rendelkezésemre, hiszen korán, már február közepén folytatódott a bajnokság, úgyhogy mondhatni, egy jó hónapom volt, hogy azt, amit elterveztünk a vezetőkkel, megvalósítsuk, márpedig ennyi idő alatt a magyar labdarúgásban nem történnek csodák. Úgyhogy bizonyos részt mindenképpen másként csinálnék, de ezt itt és most nem szeretném taglalni.
– Annak mi az oka, hogy nem csupán az ön munkássága alatt, de már Tóth Mihály regnálása idején is vérszegény volt a támadójáték? Nincs csatár? Vagy ha van, öt helyzet is kevés a gólhoz 90 perc alatt?
– Az ősz végén megvívott mérkőzéseket nem láttam, de az utolsó három bajnokin gólt sem szerzett a csapat, illetve már nálam hozzátettek ehhez a srácok plusz hármat. Azon persze mindenki elgondolkodhat, hogy itt van két különböző szakember – és biztos vagyok benne, hogy az edzőkollégám is felkészült tréner, valamint a tudása legjavát hozzám hasonlóan ő is beleadta –, ám ha ennyi találkozó alatt a csapat nem szerez gólt, akkor a két edzővel van-e probléma, vagy esetleg az együttes minőségével.
– Mondja csak, jelezte a vezetőknek a felkészülés alatt, hogy támadót kellene igazolni, vagy nem volt arra utaló jel, hogy élesben baj lehet?
– Akármennyire is érdekes, amit mondok, de az edzőmérkőzések során mindenkinek betaláltunk. Pedig játszottunk az NB I-es Újpesttel úgy, hogy a lila-fehérek teljes kerettel léptek pályára, mi pedig odamentünk elég foghíjasan. A Diósdnak rúgtunk hármat, az FC Hatvant megvertük 2–1-re, a Dorog ellen is gólt szereztünk, de eleve a felkészülésünk mindenképpen jónak mondható, szóval előjele nem volt, hogy a bajnokság elkezdődik és így fog kinézni az eredménysorunk. Hozzátenném, azt azért a vezetők is tudták, hogy ide csatár kell, mert jelezték ők is, de ahogy korábban is utaltam rá, mindezt önhibánkon kívül nem tudtuk megvalósítani. Mindkét fél igénye volt, hogy jöjjön támadó, a vezetők is mindent megtettek, hogy ez így legyen, de mint említettem, ebben az időszakban nehéz játékost igazolni. Miután teltek a napok, sokkal jobban fel tudtam térképezni a játékosokat, így kirajzolódott előttem, hogy azok a célok, amiket velem szemben megfogalmaztak, véleményem szerint nem reálisak. Azt kell, hogy mondjam, mindezt a vezetőség is így gondolta és elfogadta, főleg, hogy úgy játszottuk le a bajnoki mérkőzéseinket, írd és mondd, a keretünkben nem volt klasszikus támadó. Az a Miholics Milán, aki hat találattal házi gólkirálya a csapatnak, az egész felkészülés alatt nem volt hadra fogható, mert hosszú sérüléssel bajlódott, és a mai napig sem végez semmiféle labdarúgó-tevékenységet. Így indultunk neki a tavasznak, hogy nulla, azaz nulla valódi befejező csatár volt a keretben.
– A megoldás immár nem az ön feladata. Hogyan tovább, Fekete Tivadar?
– Nem akarok közhelyeket használni, mert irtózom tőlük, úgyhogy nem mondom azt, hogy pihenni akarok, meg jó most egy kis szünet, mert ez nem így van. Nem vagyok egy megfáradt, kiégett szakember, éppen ezért ugyanúgy állok hozzá a dolgokhoz, ahogy eddig, de nagyobb körültekintéssel. Természetesen, aki akar, ahogy eddig, ezután is megtalál.

A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 2. lapszámában.