CSEPEL–FERENCVÁROS II.: ÉRTÉKELÉS. Balogh István: „Volt egy pici szerencsénk” * Lipcsei Péter: „Nehéz bármit is mondani”

Ahogy azt a fotógalériával színesített, Csepel–Ferencváros II. (2–0) bajnoki hangulatjelentésében ígértük, ezúttal teljesítjük: az alábbiakban interjút olvashatnak a két csapat edzőjével, Balogh Istvánnal és Lipcsei Péterrel; a házigazda két gólszerzőjével, Szemán Lajossal és Mészáros Attilával; a Csepel kapusával, Botlik Dániellel; illetve nyilatkozatcsokrot is közzéteszünk, valamint újabb közel száz, a vasárnap délutáni összecsapás alatt készült felvételt osztunk meg olvasóinkkal.

A meccs egyes periódusaiban meglehetősen nyugodtnak tűnt. Vagy legalábbis nem látszott rajta az a feszültség, ami ferencvárosi kollégáján, Lipcsei Péteren igen. A „Sigya” becenévre hallgató szakember közvetlen kollégáival együtt nagyszerű taktikát dolgozott ki a Ferencváros II. ellen, ami győzelemre vezetett.
– A ravaszság a futballban különösen nagy erény, de ettől még minden álma így teljesüljön: két nappal korábban még csak egy pontot szeretett volna, aztán tessék, három lett belőle.
– Legyen így – vágta rá kapásból egy mosoly kíséretében Balogh István, a Csepel edzője. – Tényleg elégedett lettem volna a mérkőzés előtt az egy ponttal, viszont amit megbeszéltünk taktikailag, az ült, és ahogy csinálták a srácok, azt abszolút maradéktalanul végrehajtották. Természetesen volt egy pici szerencsénk is, de úgy gondolom, ez kell a futballhoz. Kihoztuk magunkból a százhúsz százalékot.
– Mikor hitte el, hogy ez a találkozó már nem csúszik ki a kezükből?
– Amikor a negyvenedik perc tájékán jártunk.
– Tessék?
– Láttam a ferencvárosi játékosokon, hogy mentek, csinálták, de a szerencse is elpártolt mellőlük. Ami helyzetük volt, a kapu mellé gurították, nem a kapuba, és akkor úgy éreztem, meglehet a meccs, de teljesen csak akkor nyugodtam meg, amikor lefújták a mérkőzést.
– Volt bármi is, amivel meghökkentette a Ferencváros mondjuk az őszi bajnokijukhoz képest?
– Azon lepődtem meg, hogy a második félidőben ívelgetős játékot próbáltak játszani, és ez azért lepett meg, mert nem ilyennek ismertem meg őket. Tavaly is próbálták a földön tartani a labdát, keresni az üres területeket, a lyukakat a védelmünkön. A szünet után ezt „elfelejtették” és csak ívelgettek előre, amiből nem igazán voltak veszélyesek.
– Fel van arra készülve, hogy most jó ideig a csapból is a Csepel folyik? Hiszen nem csupán kiváló atmoszférát teremtettek a Béke téren, de a remekül, nagy szívvel küzdő társulata itthon is tartotta a pontokat.
– A mérkőzés előtt a srácoknak azt mondtam, hogy most kell nyerni, amikor tízezer ember van kinn, mert akkor tízezer ember beszél róluk. Örülök, hogy így történt és annak is, hogy kilátogatott ennyi szurkoló, annak meg különösen, hogy ennyi drukkeren keresztül talán még többhöz el fog jutni, hogy van itt egy csapat, amelyikben van spiritusz, van lehetőség és vannak fiatalok. Olyan fiatalok, akik legyőzték az első helyezettet.

Nem bírt egy helyben maradni. Hajtotta a szenvedély, vitte előre a tűz. Nem sokáig tudott a kispadon ücsörögni, fel-felugrált, olykor a technikai zóna legszéléig merészkedett, onnan utasította játékosait, de ezen a napon minden szó feleslegesnek bizonyult.
– Egy olyan vezér hiányzott a pályáról, mint ön volt játékoskorában.
– Úgy gondolom, most nem ezzel kell foglakozni, hiszen ez egy óriási ünnep volt, és örülök annak, hogy a srácoknak része lehetett ebben – mondta egy sóhajtás kíséretében Lipcsei Péter, a Ferencváros II. edzője. – Tízezer néző űzte-hajtotta a mieinket, ám sajnos ez blokkolt néhány játékost, mert ugyan az előző héten szenzációsan futballoztunk a Tatabánya ellen, nyertünk is 3–1-re, most viszont volt öt-hat futballista, aki gyengébben teljesített és ezt sajnos nem bírja el a csapat. Ennek ellenére azt mondtam nekik, élvezzék minden percét ennek a napnak, mert ez óriási dolog lesz a továbbiakban is, és most legalább megtanulják, mi az, hogy Ferencváros, és ezekért az emberekért, akik itt voltak, miattuk is kell végig hajtani, addig, amíg a játékvezető le nem fújja a kilencven percet.
– Futballistaként élt már át ehhez hasonlót, edzőként viszont nem. Mennyire sikerült függetleníteni magát a hangulattól?
– Nehéz bármit is mondani, mert az érzelmek elviszik az embert. Nagyon sok helyen futballoztam, de ilyen táborral nem találkoztam. Mi pedig megyünk tovább, de azért vagyok kicsit szomorú, mert az előbb mondták a fiúk, hogy a Videoton II. kikapott az MTK II.-től, így most lehetett volna egy picit meglépni, pláne, miután a Mosonmagyaróvár döntetlenre végzett. Éppen ezért némiképp a szokásosnál is rosszabbul esik a vereség, de ez benne van a futballban.
– Ez volt az a meccs, ami semmi nem sikerült a Ferencvárosnak. Egyetért?
– Amikor Popov Patrik nulláról mellérúgta és a kapufa mellett ment el a zsuga, akkor már gondoltam, hogy akármit is csinálunk és akármeddig játszunk, ezen a meccsen nem fogunk betalálni. Sajnáltam, hogy a szurkolók nem tapsolhattak legalább egy-két Fradi-gólnak.
– Az őszi idény végén hosszasan beszélgettünk, és akkor nagyon elégedetten nyilatkozott a csapatáról. A véleménye változott azóta bármit is?
– Nem, most is ugyanolyan elégedett vagyok a srácokkal. Nyilván a vereség mindig bejöhet, hiszen nem robotok a gyerekek és nem fognak minden meccset megnyerni. Igen, szeretnénk az első helyen végezni, az élen maradni, és mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy mi ünnepeljünk a végén. Ezen a vasárnapon egy jó és szervezett Csepellel játszottunk, amely rúgott két szép gólt és egy gyönyörű kapufát, és amit ön mondott, bármit is szerettünk volna, ha holnap délutánig játszunk, akkor sem rúgunk gólt. De tanulunk belőle, kielemezzük a hibákat a következő héten, és hát persze jön hozzánk az MTK II., márpedig az is rangadó lesz.

Ha kellett, a saját tizenhatosa előterében termett és csak vitte, rúgta, löbbölte előre a labdát. Szemán Lajos rengeteget futott, és ami ennél is fontosabb, nagyon sokat tett a Csepel vasárnap délutáni győzelméért. Betalált, bombagólt szerzett. A Ferencváros II. ellen, a Ferencváros egykori labdarúgójaként – örök fradistaként.
– A sors kárpótolta az elmúlt félév hányattatásaiért?
– Mondhatjuk, bár a futball ilyen, egyszer fenn, egyszer lenn – mondta Szemán Lajos. – Azt gondolom, ilyen közönség előtt nem nehéz jól játszani, ha az ember minden héten úgy készül, ahogy kell és odateszi magát. Ez is csak egy meccs volt a sok közül, de valahol mégsem. Örülök, hogy így alakult, de vegyes érzéseim vannak, mert nem tagadom, fradista vagyok, ám most Csepelen játszom és itt kellett megtennem mindent a győzelemért. Szerencsénk is volt, de köszönjük a szurkolóknak, éspedig mindkét tábornak, hogy ilyen varázslatos élményben lehetett részünk!
– Nagyon motiváltnak tűnt.
– Minden mérkőzésen így lépek pályára, de most feldobott az élmény is, hogy rettentő sok ember van kinn, így könnyebb volt nekem is játszani. Még azt is mondhatom, hogy feleannyi energiaráfordítással, mint máskor, mert magával ragadott ez a miliő, és vitt előre.
– A bajnokit megelőzően hány százalék esélyt látott a három pont megszerzésére? Edzőjük, Balogh István kiegyezett volna eggyel is.
– Mi is így voltunk vele, bár igazából minden hazai mérkőzésnek úgy megyünk neki, hogy pontot, pontokat kell szereznünk, a vereség elfogadhatatlan. Nyilván nem mi voltunk a találkozó, főleg egy ilyen hangulatú találkozó esélyesei, de azt éreztem, ahogy kimentünk, hogy az ellenfelünket sokkal jobban megfogta a saját tábora, mint bennünket. Nekik kellett bizonyítaniuk és jönniük előre, így mi mindenképpen csak nyertesen kerülhettünk ki ebből a meccsből.
– Élt már át karrierje során hasonlót, amikor ilyen nagy az összefogás a lelátókon és szó sincs ellenségeskedésről vagy atrocitásról?
– Nem, és nagyon örülök annak, hogy így történt, sőt, bízom abban, hogy ez eljut felsőbb körökbe is, és talán jobb belátásra bírja a vezetőségeket. Nem feltétlenül kell megbélyegezni senkit, mert ha futballról van szó, így is tudnak szurkolni a táborok, úgyhogy azt hiszem, ez is előreviheti a magyar futballt, ha hétről hétre ilyen mérkőzéseket élhetünk át. NB III-as szintről beszélünk, gondolom, ez az NB I-ben még hatványozottabb lehet. Azt kívánom mindenkinek, ezek a dolgok rendeződjenek, és mehessen tovább minden, ahogy volt, mert ez csodálatos érzés!
– Kijár néha az Üllői útra?
– Utoljára a Fradi–Újpesten voltam kinn, még a régi, Üllői úti arénában. Voltam ugyan stadionlátogatáson, de mérkőzésen nem.
– Játékosként fog még ott futballozni?
– Szerintem már nem, ha csak valami irdatlan nagy szerencse nem következik be az életemben.

Tanárian és feltartóztathatatlanul futballozott. Mindegy volt, hogy beadás vagy lecsorgó labda került az útjába, Mészáros Attila levadászta, lefülelte a levegőből és a földön is korlátlan úr volt. Az évekkel ezelőtt a Honvédban és a Videotonban, később többek között Dabason, Soroksáron, Halászteleken és Monoron is megforduló védő, ha egy hajszállal is, de megelőzte Szemán Lajost, ami a mérkőzés legjobbja címet illeti.
– Amikor megszerezte csapata második gólját, mi játszódott le önben? Teljes a homály vagy tisztán emlékszik a pillanatra?
– Ami megvan, az a nagyon nagy öröm, aztán a kislányom, Mercédesz jutott az eszembe – mondta Mészáros Attila, a Csepel középső védője. – Arra gondoltam, ha itt lenne, akkor látná, mit csináltam, úgyhogy ezt a találatot nagy szeretettel neki ajánlom. Elsőre ez ugrott be, és aztán a szurkolók, hogy ennyi ember itt van. Utána nyilván a család, amikor a többiek a nyakamba ugrottak, hiszen tudtam, örülni fognak azok is, akik nem voltak kinn.
– Jár a gratuláció így is, úgy is, hiszen ezt a meccset NB I-es szinten lehozták.
– Köszönjük szépen, ez így van, de nekünk nagyon fontos volt a három pont. Mi azért mentünk és hazai pályán mindig is úgy megyünk fel, de így, hogy a Fradi ellen és ennyi néző előtt… Ez külön öröm és boldogság. Nem tudom, mikor játszottam ennyi ember előtt, talán annak idején a Magyar Kupa-döntőn, még 2004-ben. Nagy öröm számunkra, hogy ennyi ember előtt megmutathattuk, mire képes a csapat.
– Ugye, nem azzal a szándékkal került a Béke térre, hogy második számú csatár lesz? Vagy úgy tervezi, mint annak idején Soroksáron?
– Csatárposzton kicsit hiányosak vagyunk, de igyekszem segíteni, ahogy csak tudok, de persze nem ezért igazoltam ide. A szabadrúgásoknál és a szögleteknél is próbálkozom, hála Istennek, ez eddig rendre sikerült.
– A tavasszal 4/3 a mutatója, hangsúlyozandó, középső védőként. Volt már ilyen idénykezdete?
– Nem volt még, de az a jó, ha így indulunk, mert remélhetőleg akkor sokáig kitart.
– Csörög a telefonja.
– Anyu az, de majd visszahívom.
– Bizonyára a szülei hamar értesültek a hírről…
– Anyu és apu is kinn volt, nekik ez nagyon nagy öröm, ahogy persze nekem is. Amikor jöttünk a közönséggel pacsizni, ők is ott voltak. Szerdán már 33 éves leszek, és valószínűleg már nem fogok játszani ennyi ember előtt, bár persze kívánom magamnak és a többieknek is, hogy ne így legyen.
– A Budafok-Újbudától el kellett jönnie a télen?
– Profik lettek. Ugyebár Prukner László került a kispadra, és mondták, hogy délelőtt vannak az edzések, az én munkám meg sajnos nem engedi azt, hogy ekkor futballozzak. Így is tavaly nagyon sokszor eljöttem úgy a munkahelyemről, hogy szóltam, és elengedtek mindig, sosem volt probléma, de decemberben jelezték, hogy „Attila, jó lenne, ha választanál, vagy a futball vagy a munka”. Én pedig megbeszéltem Prukner Lacival, hogy nem tudok úgy maradni, hogy délelőtt tréningeznek. Úgy érzem, az ottani szakmai stáb az elnök úrtól kezdve Laciig azt szerették volna, hogy maradjak, szükség is lett volna rám, de így alakult. Volt több csapat is, amelyik megkeresett, de a Csepelt választottam, legfőképp a közelség miatt.
– NB II-es ajánlata nem is volt?
– Ez hiú ábránd. Az az igazság, ha a másodosztályból keresnének is, nem mennék. Nem adnám fel a munkámat. Jó munkahelyem van, hála Istennek, és nem biztos, hogy tudnának annyit fizetni, hogy feladjam. Bármikor jöhet egy sérülés, bármi történhet, és ha abbahagyom a futballt, nem tudnék visszamenni, hiszen addig találnak a helyemre valaki mást. Megbecsülöm a munkámat, és persze elfutballozgatok, ameddig a térdem engedi, hiszen kétszer műtötték. Nyilván már nem úgy működik a térdem, ahogy kilenc-tíz évvel ezelőtt, de csinálom, ahogy tudom.
– Fel van arra készülve, hogy jó ideig nem csupán az lesz a téma, hogy tízezren voltak kinn Csepelen, hanem az is, hogy legyőzték a listavezetőt?
– Nyilván egy picit el leszünk szállva, de remélem, hogy ez nem sokáig lesz így. Nem ebből az egy meccsből kell kiindulni. Kinn volt ennyi ember, ezt köszönjük szépen, de nekünk nem csupán a Ferencváros II.-t kell megvernünk. Az a fontos, hogy előrelépjünk, hogy segítsük a fiatalokat. Én is ezért jöttem ide, éppen ezért bízom benne, hogy visszatérnek az útra: lejátszottuk, nyertünk, ünnepeljünk, de a következő héten van egy újabb bajnoki mérkőzés, és ugyanúgy oda kell tennünk magunkat.
– Melyik a Csepel igazi arca? Az ETO elleni 0–4 vagy ez a mostani 2–0 áll közelebb a valósághoz?
– Valahol a kettő között van. A mostani Fradi-meccs a csúcsok csúcsa volt, nagyon jól védekeztünk, támadásban is jobbak voltunk, mint eddig. Az ETO ellen meg nem csupán gyengén, de rossz felfogásban is játszottunk. A táblázat nem tükrözi hűen azt, hol van a helyünk. A középmezőnyhöz fel lehet zárkózni, oda lehet érni, de ehhez sok minden kell. Többek között ugyanígy kell küzdeni, hajtani egymásért és akkor nem lesz semmi probléma.

A Technokol nagy barátja lehet. Kilencven percen keresztül tapadt hozzá a labda, mintha csak ragasztóval kente volna be a kapuskesztyűjét. Botlik Dániel rendkívül magabiztosan látta el feladatát a gólvonalon, ám ha ki kellett lépni egy beadásra, azt is bátran megtette és a feladatot különösebb gond nélkül megoldotta.
– Aranyszabály, hogy nevekkel nem játszunk, de a régi ismeretség okán engedje meg nekem ezt a szóviccet: a Csepel nem botlik, csak a kapus neve Botlik. Gratulálok!
– Ez így van és köszönjük szépen – nevetett nagyot Botlik Dániel, a Csepel kapusa. – De azért sok dolgom nem volt.
– Akkor sorolnám is rögtön…
– Azt gondolom, ezen a szinten a meccsen látott szituációkat meg kell oldani.
– Csakhogy ne felejtsük el, nem kétszáz néző előtt kellett mindvégig koncentráltnak maradnia – és nem csupán önnek.
– Igen, bár nekem volt szerencsém Vecsésen védeni még tavaly ilyen miliőben, no meg Kanadában is három esztendeje, szóval ez amolyan déja vu-érzés.
– Rutinosnak számít ebben is, de a csapat is egyre jobb lesz?
– Úgy érzem, javulunk. Stabilabbak vagyunk, kezdjük megtalálni a góllövő cipőt is, néha beleszaladunk a késbe, de ezeket kell kiküszöbölni.
– Akkor ott folytatják, ahol az első két tavaszi meccsen abbahagyták? Hiszen abban a rövid etapban gólt sem kaptak.
– Ezen dolgozunk.
– Mondja ezt húsz perccel a futball ünnepe után.
– Azt gondolom, ezeknek a szurkolóknak nem itt lett volna a helyük, hanem a Groupama Arénában. A foci erről szól, ezért érzi egy futballista magát labdarúgónak, mert ilyen hangulat van.
– És azt mikor érezte először, hogy megvan a meccs, avagy Zámbó Jimmy után szabadon „még nem veszíthetek”?
– Őszinte legyek? A nyolcvannyolcadik-kilencvenedik perc között, amikor bemutatták az öt perc hosszabbítást, hogy igen, ez megvan. Végül is végig nyomás alatt tartott minket a Fradi, de azt vettem észre, hogy nem tudnak velünk mit kezdeni. Nem volt kidolgozott helyzetük, idepattant, odapattant, lecsorgott, csak ezekből voltak veszélyesek.
– Többet várt a Ferencváros II.-től?
– Egyértelműen. Azt hiszem, hogy aki a nap huszonnégy órájában csak a labdarúgással foglalkozik, attól ennél több kell. És ugye, arról beszélünk, hogy ezek a játékosok az első csapat keretébe szeretnének odakerülni. Szerintem egy ilyen miliőben ennél sokkal több kell. Mi úgy mentünk ki erre a meccsre, hogy veszítenivalónk nem nekünk, hanem nekik van. Rajtuk van a nagyobb nyomás és jól sült el a dolog.
– Ez a siker többet jelent a három pontnál?
– Biztos, hogy többek lettünk ezzel a győzelemmel. Mind emberileg, mind csapatszellemben, mind összetartásban, úgymond nagy csapatot csinált belőlünk ez a diadal.
– Az tudatosult már, hogy az elkövetkező néhány nap a Csepel labdarúgóiról fog szólni?
– Nyilván felkészültünk erre valamilyen szinten, hiszen az egész hetünk erről szólt, sőt, már a múlt hét is, hogy jön a Fradi és ennyi ember előtt játszunk. Na de meglepetéseket kell okozni a futballban, elvégre minden meccs 0–0-ról indul, nem igaz?

ÖRÖMSZAVAK
Gindl István, a Tököl VSK és a Diósdi TC korábbi technikai vezetője: „A futball ünnepe volt ez. És a Himnusz…”
Haraszkó Sándor, a Csepel csapatkapitánya: „Fantasztikus volt a hangulat! Úgy éreztem, inkább a Fradinak volt teher ez a mérkőzés. Aki feljött a pályára, maximálisan nyerni akart, nem szerettünk volna döntetlenre játszani. Mindenki azt szerette volna, hogy ez a futball ünnepe legyen, és úgy érzem, rá is szolgáltunk, megérdemeltük ezt a győzelmet.”
Szabó Zoltán, a Csepel másodedzője: „Öröm volt ez a nap mindenkinek, aki csak pályára lépett vagy itt a stadionban megélte ezt a meccset, hiszen mind csepeli, mind ferencvárosi oldalról rengetegen jöttek ki, és nagyon örülünk annak, hogy tényleg valóban kulturált szurkolás mellett sikert értünk el a Fradi ellen. Ez a diadal nagy győzelem minden csepeli számára!”

< >