EDZŐSORS: SZÜLETÉSNAP. Kiss László: 60!

Március 12-én, szombaton ünnepli hatvanadik születésnapját Kiss László, a Vasas korábbi 33-szoros válogatott támadója. Az alábbiakban őt köszöntjük, és nem csupán mi, hanem egy másik Kiss László is, aki történetesen az ünnepelt fia.

Ezt még Cristiano Ronaldo is megirigyelné. Csóválná a fejét, csípőre tenné a kezét, mint a néhai Császár, idősebb Albert Flórián. Hét perc alatt szerezni három gólt, ráadásul a világbajnokság nyitótalálkozóján klasszis labdarúgót feltételez. Persze több ez, mint feltételezés, hiszen 1982-t írtunk, a magyar futball még a fénykorát élte. Akárcsak Kiss László, aki nevével ellentétben nagy gólokat szerzett Kaposváron vagy éppen a Vasasban. Angyalföldön hét évig szolgálta a piros-kékeket, és nem túlzás, a szurkolók rajongtak érte, hiszen mindig húzott valami váratlant, mindig meglepte a rátámadó védőket vagy a kapujából kirobbanó cerberusokat. Míg 1980-ban Magyar Kupa-döntős, 1981-ben már Magyar Kupa-győztes volt. 1982-ben ugye jött a fentebb citált világbajnokság, majd 1983-ban Közép-európai Kupa-diadalt ünnepelhetett. Kétségtelen, a bajnoki cím kimaradt a karrierjéből, de ami nem jött össze játékosként, sikerült edzőként. 2000-től több mint egy évtizedig irányította a Feminát, és a lányokkal-asszonyokkal hatszor ünnepelhetett aranyérmet. Kiss László 60 esztendős lett, de ez rajta cseppet sem látszik. Az arcvonásai, a mozdulatai a régiek, és ha mondjuk két évtizeddel fiatalabb volna, még a jelenlegi Vasasba is simán beférne. Kerüli a rivaldafényt, de az a piperkőc portugál, bizonyos Cristiano Ronaldo naná, hogy nem csupán ezért irigyelheti.

Két férfi, egy eset: Kiss Attilából és Kiss Lászlóból csak egy van – persze mást mond az, aki fellapozza a telefonkönyvet… –, és mégsem. Az ünnepelt fiai ugyanis ikrek, így az alábbiakban a Foci a köbön felkérésére csupán az egyikük, László osztotta meg gondolatait és köszönti édesapját honlapunkon keresztül is – természetesen mindkettejük nevében.

„Sajnálom, hogy én (mi) sohasem láttuk őt futballozni. Természetesen nekünk ő mindig elsősorban az édesapánk lesz. Az interneten és még régebben VHS-en láttuk a meccseit, illetve ha róla beszélünk, akkor legfőképp összeállításokat a góljairól. Gyerekként akkor szembesültünk vele, hogy mekkora játékos lehetett, amikor például elmentünk egy barátunkhoz játszani és az apukája annyit mondott nekünk: „én az édesapátok miatt jártam Vasas-meccsekre”. De itt meg lehetne említeni, olyan fanatikust is, aki apuról szerintem az összes megjelent cikket egy albumba ragasztotta és odaadta neki aláírni. Apu kért tőle – ha jól emlékszem – egy hetet, hogy ő is átnézze (meg persze mi is), mert olyan cikkeket is talált benne, amit ő maga sem látott még soha. Mi így tudtunk meg arról a korszakáról nagyon sokat. De ettől függetlenül sose éreztünk nyomást gyerekként, de felnőtt játékosként sem, és ezt legfőképp neki köszönhetjük, illetve annak, hogy Ő milyen ember. Nem volt semmilyen árnyék, főleg ugye nálam, aki szinte mindig támadót játszottam. Sosem dicsekedett azzal, hogy ő kicsoda, sosem ment oda egyik edzőnkhöz sem, hogy szerinte, hogy kéne minket edzeni, illetve melyik pozícióban és miként játszassanak minket. És éppen ezért velünk sohasem kivételeztek és a csapatainkon belül is mi csak két játékos voltunk a húszból. Ő inkább amolyan passzív segítőként terelt minket ezen a pályán (és természetesen azon kívül is), hogy találjuk meg a magunk útját. Szinte minden mérkőzésen (sokszor edzőmeccsen is) kinn volt, ha tehette, bárhol is játszottunk volna egészen addig, amíg Magyarországon éltünk. (Apu még most is követi az interneten az aktuális csapatunk helyezését, illetve azt is tudja, hogy heti ellenfelünk nagyjából hol helyezkedik el a tabellán.) A meccsek után leginkább egy-egy momentumot emel ki, amit jól vagy rosszul csináltunk, és mondta el erről a véleményét. Ami a legfontosabb számunkra, hogy nem erőltetett semmit. Ha mi rosszul éreztük magunkat valamelyik csapatnál, akkor segített választani. A legfontosabb, mint mondta, hogy olyan csapatot válasszunk, ahol jól érezzük magunkat. Így mi sosem féltünk akár egy szinttel lejjebb menni, hogy újra felépítsük magunkat. Megértette, amikor mi úgy döntöttünk, hogy nem akarunk profik lenni, és a tanulásra szeretnénk inkább összpontosítani. Ő nem sértődött ezen meg, utána is kijárt a meccseinkre és ugyanúgy elmondta gondolatait a mérkőzésekről, illetve rólunk. Természetesen számunkra is rengeteget jelent ez a sportág, a mai napig játszunk itt Bécsben amatőr szinten (2-3 edzés+meccs) és fogunk is, ameddig a testünk engedi. Olyan tulajdonságokat sajátítottunk el, amik segítik és segítették magánéletünket, illetve munkahelyeinken is kamatoztatni tudunk. Zárásként egy történet, ami elmondja, milyen ember is ő valójában, aki nem ismeri személyesen. Nagyjából 16-17 évesek voltunk, épp a Rojik ifijében játszottunk a hátsó műfüvesen. Abban biztos vagyok, hogy rangadó volt. Az, hogy ki volt ellenfél már nem emlékszem. A lényeg, hogy kikaptunk egy jó meccsen 3–2-re és az is bennem van, hogy Ati nagyon maga alatt volt, mert az utolsó gólban sajnos benne volt. Mikor jöttünk fel a műfűről, külön hívott bennünket, és mondta, hogy nem baj, hogy szomorúak vagyunk, de ez akkor is csak egy játék marad. Az életben vannak fontosabb dolgok is. És akkor közölte, hogy édesapja, a mi nagyapánk elhunyt az éjjel. Tehát Ő ennek tudatában csinálta végig a teljes reggelt: a készülődést; a reggelit; hogy elvitt minket a meccsre; hogy végignézte. Nem akarta, hogy lássuk, valami tragédia történt és ez befolyásoljon minket bármilyen irányba is. Szerintem ez mindent elmond arról, hogy milyen személyiség. Ezt az emléket én nagy becsben őrzőm magamban. Boldog születésnapot kívánok neki és Anyunak is persze – aki nem tudja, mind a ketten 1956.03.12-én születtek – a 60. születésnapjuk alkalmából!”
KISS LÁSZLÓ, az ünnepelt 29 esztendős fia, aki Magyarországon támadóként futballozott a Rákosmenti Rojik, a Budaörs, a BKV Előre, a Rákosszentmihályi AFC, a Tura VSK és a Maglódi TC színeiben