Február 5-én, pénteken ünnepli ötvenedik születésnapját Váczi Zoltán, a kilencvenes évek magyar futballistaegyénisége, a Vasas-publikum egyik legnagyobb kedvence, többek között a Debreceni MTE, a Debreceni VSC, a Kispest Honvéd és a Ferencváros egykori 2-szeres válogatott játékosa. Az alábbiakban őt köszöntjük: Isten éltesse sokáig!
„Angyalföld legjobb tizenhármasaaaaaa, Vááááácziiiiii Zoltááááán!”
Breyer Zoli, az immár az égi pályákon hangosanbeszélő kiváló színész, remek szinkronszínész üvöltötte bele az angyalföldi estébe nem egyszer, nem kétszer és nem háromszor, hanem legalább száztizenháromszor. És akkor a Fáy utcai publikum, a piros-kék sálakba burkolózó embertömeg óriási tapsviharban tört ki. „Váczi Zoli, Váczi Zoli!” – zengett-zúgott a lelátó, miközben az aktuális vendégtábor tagjai csak bámultak maguk elé, nézték a betonkaréjt, saját csapatukat igen, tekinteteket ugyanakkor nem keresve. A legtöbbször vert seregként zötykölődött haza a debreceni, a győri, a siófoki vagy a szombathelyi alakulat csapatostul, vezetőstül, szurkolóstul. Mint a mesében: a király a sikerekből oroszlánrészt vállalt, a bőgést pedig meghagyta a riválisoknak. Mintha csak ma történt volna, de az idő nem kegyelmez, vágtat, még akkor is, ha nem a Tisza a rónán át. És mégis, Váczi Zoli semmit nem változott. Na jó, persze némiképp megkomolyodott, lehiggadt, de az egyéniségén mit sem változtatott. Lehet kedvelni vagy nem szeretni, de mindig önmagát adja azóta is, és ez a túlontúl simulékony nemzedékhez tartozó egyének számára oly idegen, mint Madonnának a Rigoletto. A futball utazó nagykövete lehetne, afféle kirakatember. Népszerűsíthetné a sportágat a Vasas szerelésében a legutóbb utánpótlásedzőként Békéscsabán dolgozó Váczi Zoli, hiszen amit ő nem tudott a labdarúgásról, azt nem is érdemes megtanulni. A gond csak az, hogy a legtöbben nem is akarják még azt sem, amit lehetne – és ez végképp nem az egyik utolsó magyar futballmohikán kritikája.
KATT A CIKKRE!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: