Amikor 2015. április 18-án, a feszült, ideges hangulatú 90 perc után csuromvizes kék mezben vonult le a pályáról, Schleinig Ádám még aligha sejthette, hogy néhány hónappal később visszatér a Béke térre – és nem ellenfélként. Azon a szeles szombaton a Tököl értékes pontot szerzett a Csepel otthonában, ám az a 0–0 sem mentette meg a Pest megyei gárdát az osztályváltástól.
Csendes volt a nyár. Nem fújt orkánerejű szél, nem tombolt a vihar. Minden maradt a régiben, legalábbis Csepelen. Készültek a Béke téri legények a harmadosztályú őszre, immár új trénerrel, Balogh Istvánnal a kispadon. És persze jöttek a meccsek sorjában, egyik a másik után, hol rosszabb, hol jobb riválisokat sodort a sors a fővárosiak elé, ám a társulat eddig várakozáson alul teljesített – egészen múlt szombatig. Október első hétvégéjén megelevenedett a múlt, hiszen az NB III, Nyugati csoportjának 9. fordulójában két patinás klub csapata csapott össze egymással. A Csepel a kerete alapján bivalyerős, bajnokaspiráns Dorogot fogadta, és a mintegy 300 néző azt láthatta, hogy a házigazda okos futballal 2–0-ra felülmúlta az egykori bányászegyletet. Schleinig Ádám nem bombázott 25 méterről a vinklibe, még csak 11-est sem harcolt ki, ám a 22 éves középső védő nélkül aligha győzött volna a XXI. kerületi alakulat, hiszen jó megoldásai mellett „nullán” tartotta az egykori élvonalbeli támadót, Sitku Illést.
– Tudom én, hogy nem turistaútra indult, de ha már egyszer bejárta a környéket, legközelebb az NB II-ben bukkan fel? Hiszen futballozott Tökölön, most Csepelen bizonyít, és innen már csak egy ugrás Szigetszentmiklós.
– Érdekes megközelítés – mondta Schleinig Ádám, a Csepel labdarúgója. – Manapság már kevésbé jut eszembe, hogy vezetne út feljebb is. Mondhatom azt, mint sok hozzám hasonló futballista, hogy nagy reményekkel indultam én is, nyilván tervben volt az NB II, az NB I, és ami még belefért volna. Meglepődnék, ha odaérnék azok után, hogy az elmúlt években nem éppen felfelé ívelt a karrierem, de aki ismer, az tudja, hogy a mentalitásomból fakadóan bármelyik osztályban is szerepelek, a maximumot próbálom nyújtani. Így van ez most is, és ha ebből előbb vagy utóbb az következne, hogy lehetőségem adódna feljebb lépni, nyilvánvalóan nem futamodnék meg.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy a jelenlegi, harmadik vonalban való szereplés nem feltétlenül önön múlott?
– Azt gondolom, a 17 éves koromban bekövetkezett keresztszalag-szakadásom nagyban meghatározta azt, hogy manapság itt tartok. Nem tudom megmondani és nem is szeretnék tippelni, hol lennék, ha ez nincsen, mindenesetre nyilván jó magamat abba a hitbe kergetni, hogy valahol följebb tartanék. Ami tény, a Zalaegerszeg első osztályú utánpótlás-együtteseiben rendre kezdőként és csapatkapitányként szerepeltem. Talán lett volna ebben a pályafutásban több is, de nem lehetek emiatt bosszús, lévén boldog ember vagyok. Az, hogy az NB III-ban játszhatok ebben az évadban Csepelen, kiváló közegben, szintén hozzátesz ahhoz, hogy ne legyek elégedetlen a saját kis életemmel.
– A sors akarta így, hogy valami másban találja meg azt, ami hiányzott, ami kimaradt, ámde nagyon is köze van a futballhoz?
– Nagyon sokat és sokszor gondolkodtam már rajta, hogy mi miért történt, és azt gondolom, az élet úgy működik, hogy véletlenek márpedig nem nagyon vannak. Istenhívő vagyok, éppen ezért azt vallom, mi tesszük a dolgunkat, de van itt másnak is akarata. Ezért nem szabad bánkódni egy-egy rosszabb periódus során sem, mert biztos, hogyha az ember maximális odaadással végzi a feladatát, a későbbiekben visszakapja azt az élettől. És így vagyok ezzel én is. Lehet, hogy a profi futballt elvették tőlem, viszont kaptam egy olyan hivatást a sportújságírásnak köszönhetően, amely nagyon sok ember számára irigyelendő lehet, hiszen ha boldogan csinálod azt, amit csinálsz, pláne, ha még tehetséged is van hozzá, annál nem nagyon lehet jobbat találni.
– Azért a labdarúgás előbb jött, mint az újságírás, nem?
– Nyilvánvalóan. A futball régi szerelem. Elsős koromban kezdtem el futballozni, mert a túlsúlyom miatt sportolásra ítéltek az orvosok. Hála Istennek, kicsit több jött ki belőle, mint a prevenciós sportolás. Aztán úgy hetedikes-nyolcadikos lehettem, amikor Keszthelyen csapatkapitányként szerepeltem, jól is ment a játék, így megkerestek Zalaegerszegről, Szombathelyről, sőt, még Győrbe is lett volna lehetőségem eligazolni. Na, ekkor éreztem úgy, hogy lehetek valaki a labdarúgásban. Nem tudtam elképzelni semmi mást, semmiféle civil szakmát a futballon kívül. Persze, a sport mellett mindig is tanultam, a szüleim szerencsére nem hagyták, hogy csak a futballra fordítsak mindent, két lábon kellett állnom, és ennek is köszönhetem azt, hogy a sérülésem után sem csak tengődöm a világban, kiutat keresve, hanem egyetemre járok, mellette pedig zsurnalisztaként van lehetőségem dolgozni. De visszatérve a kérdésre, az újságírás három évvel ezelőtt jött az életembe, gyakorlatilag a semmiből. Villámcsapás-szerű történet ez, ami nagyot fordított az életemen, ugyanis adott egy olyan szakmát, amelyről már el tudom képzelni, hogy ezt csinálom majd, amikor igazán kilépek a nagybetűs életbe.
– Még a végén arról tudósítja a sportnapilapot, hogy hosszú, siralmas esztendők után a Csepel az NB II-be jutott!
– Beletrafált abba, ami furdalja a kíváncsiságomat. Ez egy extra dolog lenne, olyasvalami, amit nem sokan mondhatnak el magukról. Egyébként is mindenben a legjobb akarok lenni, és azokat a dolgokat hajszolom, amit más talán nem ért el az életében, vagy csak kevesen. Nem is vágy ez, de ha valamiért megéri küzdeni a futballban, az valóban egy olyan meccsem, amelyről később írhatnék. Az persze nem biztos, hogy mindez szakmailag egészséges lenne, de érintőlegesen már felmerült ez a lehetőség, amikor nemrégiben a Békéscsabával játszottunk Magyar Kupa-meccset. Éppen a szerkesztőségből mentem Csepelre, és megkértek, ugyan küldjem már az összeállításokat a mérkőzés után. Az pedig tényszerű volt, ha a Békéscsabát kiütjük, arról nekem cikket kell írnom úgy, hogy keretben voltam, igaz, nem léptem pályára. A lehetőség megvolt, mert ha teszem azt, beállok és továbbjutást érő gólt fejelek a 90. percben, arról írnom kellett volna. Ezek nagyon mókás momentumok, az pedig érdekes, hogy rendre felhozza a magasabb osztály lehetőségét a Csepel tekintetében, de a véleményem szépen fogalmazva az, hogy jelen pillanatban ehhez semmilyen feltétel nem adott. Ez még odébb van, de amíg él az egyesület, addig mindenképpen óriási potenciál van a klubban.
– Az NB II-höz nincsenek közel, de az NB III-ból való kieséstől sincsenek távol, pedig a keret alapján nem feltétlenül kellene, hogy ez így legyen.
– Úgy érzem, hogy ebben a csepeli csapatban nagyon kevés, számszerűleg három olyan játékos van, aki NB III-as szinten kiemelkedő képességű. Ez még messze nem jelenti azt, hogy mindig ki is hozzák magukból ezt, de maradjunk annyiban, hogy vannak hárman. Ebből az következik, hogy a többiek – mondjuk így – átlagosak. Viszont tökéletes alapanyag a keret ahhoz, hogy jó, munkás, hajtós, gürizős csapat legyen, amelyik ha tudja, miben jó, akkor sikeres lehet. Azt gondolom, ezen a múlt hétvégi, Dorog elleni meccsen pontosan ez jött ki. Végre úgy álltunk bele a mérkőzésbe, hogy senki nem akarta önállóan megnyerni az ütközetet, mindenki azt akarta, hogy csak a sajátját tegye hozzá, kezdve a jobbhátvédtől a balszélsőig. Ha az egyik elhibázta, a másik kijavította, és még lehetne sorolni a momentumokat. Amennyiben a gárda felfogja azt, hogy nagybetűs csapatként kell funkcionálnia, ha eredményes akar lenni, nem pedig egyfajta fellengzős játékot erőltetni, akkor sokkal előrébb fog tartani. Ezért gondolom, hogy a Csepel nem tud kiesni ebből a bajnokságból, mert a tapasztalataim alapján minden játékos beállt a sorba.
– Az elmúlt hétvégén a Csepel volt önmagához képest nagyon jó vagy a Dorog volt rendkívül visszafogott?
– A Dorogot valamelyest megleptük ezzel az agresszív játékkal, amit nyújtottunk. Ha látták a meccseinket, akkor azt láthatták, hogy sajnos – ezt nem tudom szebben mondani – darabjaira hullott brigád volt a pályán kék-piros színű mezben. Iszonyatos számú gólt kaptunk, ami gyakorlatilag vállalhatatlan és felfoghatatlan, mert két-három forduló alatt szedtünk be annyit, mint máskor egy fél szezonban. Ehhez képest most kifutott a pályára egy nagyon szervezett csapat úgy, hogy nem volt az átlagosnál gyengébb teljesítmény csepeli oldalon, ellenben volt három-négy az átlagosnál jobb produkció, miközben a rivális színeiben nem akadt kimagasló teljesítmény. Illetve azt sem szabad elfelejteni, hogy rettentő jó pillanatban rúgtuk a góljainkat. A 43. percben, pont a szünet előtt betalálni, mondani sem kell, nagyon sokat jelent bármelyik csapatnak. A második félidő első tíz perce a Dorog nyomásával telt, ám egy kontrából 11-est harcoltunk ki, gólt szereztünk és még meg is fogyatkozott a vetélytárs. Mi sem tudtunk volna ennél jobb forgatókönyvet írni még akkor sem, ha megkérnek rá bennünket.
– Élvonalbeli futballisták, úgymint Sitku Illés vagy Bojtor László ellen nem lehetett könnyű helytállni, kvázi beugróként.
– Úgy éreztem meccs közben és azután is, hogy stabilan, jól ment a játék, hogy jócskán hozzátettem a csapat sikeréhez, még ha nem is minden esetben úgy, hogy látványos becsúszásokkal szereltem vagy minden fejpárbajt megnyertem, de azzal feltétlenül, hogy irányítottam a társakat. A korábbi meccseken ez nagyon komoly problémát jelentett nálunk, hogy nem volt olyasfajta beszéd a pályán, amellyel egymást segítettük volna. Az pedig egy-egy szituációban engem is felspannolt, hogy Sitku Illéssel szemben kellett párharcot vívnom, és amikor megnyert az ember kettőt, úgy ment bele a harmadikba, hogy a hegyeket is ledönti. Erre nagyon jó érzés utólag is visszagondolni. Bárkivel beszélgettem erről, azt mondtam, tudok ennél jobban is játszani, lévén volt két-három olyan apró hiba, amit ha egyszerű védő módjára, sallangmentesen oldok meg, teszem azt, kirúgom a nézők közé a labdát, az jó megoldás, ellenben én a nehezebbet választottam, mert meg akartam játszani a labdát és abból kontrázott az ellenfél. És ha ezt még elmondhatom, nagyon örülök, hogy így tudtam beszállni. Talán nem fogalmazok nagyképűen, ha azt állítom, ez a mentalitásomnak köszönhető. Amennyiben nem játszom négy-öt meccsen keresztül, akkor is úgy megyek minden edzésre, hogy én akarok a legjobb lenni, egész egyszerűen a hiúságom miatt. Nem engedhetem meg magamnak, mert belül rossz érzés, ha úgy fekszem le este, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy jobb futballista váljék belőlem.
A fenti interjú megjelent ezen sorok írójától a Sportszelet 51. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: