A kiütést lemondás követte. A 6. fordulóban, Felsőpakonyban elszenvedett 7–1-es vereséget követően távozott a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjában szereplő Hernád SE éléről Lovas Zsolt, akit a következő, a Dabas II. elleni hazai, 6–0-ra elveszített bajnoki erejéig két játékos, Nagy Balázs és Szeles Tamás pótolt, majd jött a hír az egykori 12-szeres válogatottról. Gyimesi Lászlóval tudniillik már mindenben megállapodott a HSE vezetősége, aki azonban a Magyar Labdarúgó Szövetségben vállalt teendői miatt visszamondta a lehetőséget. Így került képbe a helyi U16-os és U19-es gárdát irányító Kucsván István, aki nem először ülhetett le a helyi gárda kispadjára.
Kakucson és a Dabas-Gyón színeiben futballozott, majd az újhartyáni utánpótlásban dolgozott, immár edzőként. Lovas Zsolt a nyáron vette át a távozó játékos-edzőtől, Molnár Giulianótól Hernád felnőtt együttesét, ám a szakember közel két hónap után már nem tartozik a klub kötelékéhez.
– Ez gyorsan ment…
– Összetett folyamat volt, és már a Ráckeve elleni meccs után is érlelődött bennem, hogy lemondok, mert voltak olyan emberek a csapat környékén, akik nem odavalók, akik próbálták befolyásolni az eseményeket, és én ezt már nem bírtam tovább elviselni – mondta Lovas Zsolt, a Hernád volt edzője. – Szóltam a vezetőknek, de ők sem úgy álltak hozzá, ahogy kellett volna. Ráadásul kezdtünk elfogyni. Körülbelül 12-13 ,,megye-kettes” szintű játékosunk volt, akik közül összesen négy esett ki sérülés miatt. Mondtam a vezetőknek, most még időben vagyunk, ha tudok segíteni ezzel, felállok a kispadról, hátha más felrázza a társaságot. És nem a Felsőpakonyban elszenvedett 7–1-es vereség miatt döntöttem így, hiszen ott és akkor szerencsénk sem volt, mivel három emberünk kiesett, s nem akadt minőségi cserénk. Úgy éreztem magam, mintha 10 méteres falat akartam volna áttörni. Sokan voltak, akik nem a gördülékenységet, hanem az akadályokat szerették volna elénk tenni, márpedig így nem egyszerű dolgozni.
– Nem volt körültekintő?
– Hallottam hangokat, de olyan típus vagyok, aki szereti a kihívásokat, ám ez már nem az volt. Nagyképűség lenne, ha azt mondanám, ehhez már nem adom a nevem, éppen ezért inkább úgy fogalmazok, hogy nem szerettem volna ehhez az egészhez hozzájárulni. Nem láttam már a célt, no és az is probléma, hogy a feltételek és a cél nem volt egyenes arányban.
– Kemény szavak…
– Két héttel a bajnokság előtt kezdtük el a felkészülést, és amikor felálltam a kispadról, hat forduló telt el, és még csak most látszott, kire lehet számítani és kire nem.
– Már megbocsásson, de nem furcsállotta, hogy ilyen későn álltak neki négy a kettő elleni labdakihozatalt gyakorolni, sprintelni és taktikát bebiflázni?
– Mondtam én akkoriban is, ahogy azt is, hogy két belső védővel nem lehet nekimenni a szezonnak, de úgy voltunk vele, megpróbáljuk, hátha szerencsénk lesz. Nos, nem volt. Csak az a baj, hogy…
– Hogy?
– Nem akarok az anyagiakba belefolyni, de sokan lemorzsolódtak. Volt, aki a jobbak közé tartozott, s volt, akivel annyira nem is foglalkoztunk…
– És mindez csak a pénz miatt történt?
– Mondom, nem akarok én ezzel foglalkozni, de sok mindennel meg kellett küzdenem, és azt is tapasztaltam, hogy a vezetők nem bíznak bennem, pedig az eredmények nem ezt tükrözték. Én már a Felsőpakony-meccs után eldöntöttem, hogy ennyi volt. Kedden volt egy gyűlés nálunk, és amit mondtam, el is fogadták a vezetők. Hozzátettem, hogy amiben tudok, továbbra is segítek, de már nem láttam értelmét, hogy tovább folytassam.
– A közvélemény most majd azt gondolja, hogy megfutamodott.
– Nem tudom, ki mit gondol, de én mindig tartom magam az elhatározásomhoz. Különben is, egy győzelem, egy döntetlen és egy vereség után döntöttem így, nem sorozatos kudarcok után. A Ráckeve felett aratott győzelmet követően már fokozódott bennem a döntés. Lehet, hogy külön utakon mindketten jók leszünk, lehet, hogy nem. Amikor elvállaltam a csapatot, többen is kérdezték, biztos meggondoltad? De amit eldöntök, azon nem változtatok. Sem akkor, sem most. Pedig láttam, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, mostanra meg teljesen szétestünk. Elképzelhető, hogy az én hibám is, de ebben mindenki benne volt. A vezetők, a játékosok, de nem szúrok vissza, mert én örülnék a legjobban, ha bentmaradna a hernádi csapat a „megye-kettőben”.
– És ön a futball közelében marad?
– A „szomszédba”, Inárcsra, a „megye-hármas” csapathoz járok le edzegetni a műtétem után, és amennyiben bírni fogja a lábam, talán ezt a szezont lefocizom. Ám ha jön egy felkérés, amely szakmailag megalapozott, lehet, hogy azt választom. Nem tudom még, mit hoz a jövő.
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 50. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: