A barát búcsúja. Fehér Zsolt éveken keresztül futballozott együtt Bak Rolanddal. A néhai kapust és az egykor az élvonalban szereplő középső védőt megannyi közös történet köti össze. A csapattársak által felidézett sztorik után Fehér Zsolt emlékezik.
Aprócska fiú szedi a lábait, egyiket a másik után. A bejárat előtt aztán megtorpan, odabenn nyüzsgést hall. Egyik kezében labdát, a másikban kulacsot szorongat. Így kezdődött minden.
„Amikor én már a szolnoki utánpótlásban pallérozódtam, Roland még Kunhegyesen volt, így ellenfélként játszottunk a tizenegy-tizenkét éves korosztályban – kezdett bele Fehér Zsolt. – Mondhatom, hogy együtt nőttünk fel, mert ezt követően Szolnokon csapattársak lettünk, éspedig az U14-ben. Később, már felnőtt szinten Cegléden futottunk össze, hiszen együtt töltöttük a katonaéveket, és egy gárdában játszottunk, a ceglédi Kossuth Honvédban, ami katonacsapat volt nem kisebb nevekkel, mint Vezér Ádám, Szilveszter Ferenc, Lendvai Péter vagy Németh Gyula. Ezt követően a legközelebbi közös állomás ismét Szolnok volt. Az 1998/1999-es évadtól szerepeltünk újra együtt a helyi MÁV csapatában, amelynek kapitánya lehettem és együtt értük el a nagyon szép sikereket. A legutolsó állomásként Tápiószelét említhetem, úgymond amatőr szinten, 2010-től. Ő annak idején Nagykátán volt, akkor még játékos-edzőként is szerepelt, csábított oda, hogy menjek, de amatőr szint lévén mondtam, nem nagyon szeretnék már ugrabugrálni. Lényeg a lényeg, ezt követően fél évre rá én csábítottam le Tápiószelére, ahol a mai napig az együttes játékosa és az is marad mindörökké. Gyerekkorunk óta barátságnak volt mondható a kapcsolatunk, így nagyon fáj, ami történt…”
Bak Roland sohasem panaszkodott. Nem akarta, hogy sajnálják, mégis az egylet elé állt. „Körülbelül négy évvel ezelőtt Sülysápon játszottunk egy téli felkészülési mérkőzést. Már előtte is mondta, hogy valami nem jó, valami nem oké. Elment az orvoshoz kivizsgálásra, és akkor, azon a napon jelentette be a csapatnak, hogy baj van, nagy baj van. Innentől kezdve küzdött a halálos kór ellen, és olyan példaértékű volt a harca, hogy az elképesztő. Betegként adott energiát az egészségesnek, nekem, másnak, a családjának. Máig nem tudom, honnan volt ennyi ereje. Iszonyatos élni akarás lakozott benne, ebben a szellemben építette fel a küzdelmét. Sajnos a végén nem ő lett a győztes, de nincs ezzel egyedül…”
Fehér Zsolt régen látta barátját, és félő, erre már nem lesz alkalma, legalábbis ezen a világon. „Az elmúlt időszakban már nem találkoztunk. Legutóbb tavaly tavasszal jött át családostól. A társulatunkkal többször segítő, gyűjtő akciót szerveztünk, és a mérkőzés bevételét felajánlottuk, energiát mozgósítottunk annak érdekében, hogy segítsük a barátunkat, a csapattársunkat. Amikor utoljára láttam, a betegség már fölé nőtt. Már nem az ereje teljében lévő Bak Roli volt, aki a betegség kezdetén nekiállt a küzdelemnek. Akkor már tudtam, éreztem, hogy baj van, baj lesz…”
A gyűlölt telefonhívás majd’ másfél évvel később érkezett. „Jelen voltam, amikor Roli összejött a mostani feleségével. A kapcsolatot tartottuk, és október elsején, délután hívott a Marcsi, hogy az éjjel elaludt, vége mindennek… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy váratlanul ért a dolog. Persze az ember bízva bízik az utolsó pillanatig, éppen ezért nehéz feldolgozni. Nemrég beszéltem vele a szertartásról, hogyan és mint lesz a végső búcsú, mert tudom jól, az lesz a legnehezebb…”
A gyász méltóságteljesen bújt meg az emberek között. Tápiószelén egy futballmérkőzésnyi időre megállt az élet. „Az elmúlt hétvégén is szerveztünk egy olyan akciót, ami a család megsegítésére szolgált. Hazai mérkőzésünk volt, jött az Abony, de nem volt könnyű a meccsel foglalkozni, mert az egész hétvége a gyász jegyében zajlott. Megemlékeztünk Roliról, urnát helyeztünk ki az adományoknak, amit el fogunk juttatni a családnak, mert ez az egész nem csupán pszichésen volt sok nekik, hanem anyagilag is.”
A neheze csak ezután következik. „Valamelyik délelőtt éppen erről beszélgettem Marcsival. Amennyire lehetett ebben a nehéz helyzetben tudomására hozni egy gyereknek, felkészítette a kis Rolandot, mire számíthat, mert ez a hétköznapokban benne volt. Azt szokták mondani, hogy a gyerekek alacsonyak, de nem hülyék. Látta, hogy a betegség ledöntötte és legyőzte az édesapját. Az édesanyja képbe állította, és mert nyilván ezt gyerekfejjel másként fogja fel az ember, vannak félelmei és biztosan nagyon fog hiányozni az apukája, hiszen tapasztaltam, hogy oda-vissza imádták egymást. A legnagyobb éltető ereje volt a barátomnak. Tudja, mit mondott nekem akkoriban? »Muszáj tovább élnem, hiszen itt a gyerek, itt hagyjam?« A felesége előtt pedig le a kalappal. Mindig, mindenben ott volt Roli mellett, a legvégsőkig küzdött érte és vele, de legfőképp mellette. Hatalmas űr maradt utána, de egyben biztos vagyok: több száz NB-s meccsel a háta mögött örökös csapata lesz, éspedig Tápiószelén…”
Aprócska fiú szedi a lábait, egyiket a másik után. A bejárat előtt aztán megtorpan. Egyik kezében labdát, a másikban csokornyi virágot szorongat. Fáradtan lépked, menne mielőbb, de valami nem engedi, valami ott tartja. A végtelen csend. A temető csendje…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: