Ahogy a pályán oly sokszor, úgy ezúttal is rajtuk a sor. Rajtuk, a labdarúgókon, a hosszú betegség következtében, 57 éves korában elhunyt Mózner János egykori játékosain. A futballisták a Foci a köbön kérésére felelevenítették a szakemberrel kapcsolatos emlékeiket, amelyeket az alábbiakban közreadunk, továbbá honlapunk három korábbi interjúval emlékezik a szakemberre.
BARCSAY MÁRK: „Jani bácsiról mindig az jut eszembe, hogy a keze alatt lévő gyerekeket mindig arra biztatta, hogy a pályán soha ne adjuk fel és az utolsó percig higgyünk a győzelemben. Ezzel kapcsolatban egy nagyon emlékezetes mérkőzést tudok említeni, 2010-ben a Kaposvár–Puskás Akadémia mérkőzés félidejében 5–2-re égtünk. Mindenki kicsit hitehagyottan ment le a pályáról és úgy éreztem, hogy ő volt az egyetlen ember, aki bízott abban, hogy ez a mérkőzés nincs elveszve. Próbálta a hitünket visszaadni és felrázni a csapatot, hogy ezt a meccset még meg lehet nyerni. Ez a pozitív gondolkodása mindenkit motivált, sőt, annyira átragasztotta ránk, hogy csak arra gondoltunk, hogy megnyerjük a már elvesztettnek hitt mérkőzést. A végeredmény 5–5 lett és ebből négy góllal segítettem a csapatot. Egy hónappal ezelőtt találkoztam vele és nagyon megörültem. Tele volt energiával, tervekkel, és ismét nagy lendületet adott a szavaival annak érdekében, hogy további pályafutásomat segítse. Úgy érzem, hogy ő volt az egyetlen edzőm, aki feltétel nélkül bízott bennem. Nagyon fognak hiányozni a biztató szavai. Köszönöm, Jani bácsi!
BENKE VIKTOR: „Szakmailag és emberileg is a legjobb edzőm volt Jani bá’. Sokkolt a hír, de nemcsak engem, hanem többünket is, akikkel beszéltem. Ami felejthetetlen történet vele kapcsolatban, az a meccs előtti kivonuláshoz köthető. Több csapatnál is megfordultam, mindenhol volt egy fogadkozás, aztán két-három hajrá. Nála ezt a hajrát megelőzte egy közös összeállás egy nagy körbe, egy kézfogó, és Jani bá’ elmondott egy Miatyánkot. Bár több volt a nem vallásos, mint vallásos a csapatban, ez mégis mindenkit emelkedett, majdnem magasztos áhítatba hozott, és az első közös összeállás után már mi kértük, hogy legyen ez a megelőző ima. Nemcsak sportolókként, hanem emberekként is rengeteget tett hozzánk. Tudom jól, fáj mindenkinek, hogy már csak fent állhatunk majd össze vele újra a közös imánkra.”
DOMBÓ DÁVID: „Sajnos a 2012-es évben ismertem csak meg a váci időszakom kapcsán, ahol közel fél évet dolgoztunk együtt. Akkor sorolták vissza a társulatot a megyei első osztályig, azonban Jani bá’ volt az, aki tartotta a csapatban a lelket elsősorban, hogy rendeződni fognak a dolgok. Az ősszel nagyon jó munkát végzett, hiszen az ötödik helyen fordultunk. Rengeteg jó történet és számos dolog jut eszembe, de egy nagyon harcias es tűzben tartó sztori maradt meg bennem leginkább vele kapcsolatban. Az egyik bajnoki mérkőzés szünetében történt az NB II-ben. Egy szabadrúgást kapott az ellenfél, ami lepattant a sorfalnál, mert az egyik játékos kifordult és a lecsorgó labdát belőtték. Az öltözőben a székről felpattanva szinte letépte a pólóját és azt kiabálta: »Így kéne kiugrani a sorfalból és üvölteni, ide rúgjad, öcsém, itt nem megy el a labda!« Ez bennem nagyon megragadt, hiszen nagyon akarta a sikert ő is, és próbálta átadni azt a habitust a szakmai tudás mellett, amely jellemezte. Nagyon sajnálom, hogy távozott közülünk, azt gondolom, egy nagyon értékes és jó emberrel lettünk kevesebbek. Nyugodjon békében, Jani bá’!”
GREFF ÁDÁM: „Jánossal együtt végeztem a TF szakedzői szakán, évekig kollégák voltunk a Vác utánpótlásában, rövid ideig edzőm is volt. Talán a legjobban mutatja a labdarúgás iránti szeretetét, alázatát 2013 tavasza, amikor vezetőedzőként kellett megélnie az akkor az NB II-ben szerplő Vác szezon közbeni megszűnését. Heteken át kellett tartania a lelket játékosaiban, abban a bizonytalan időszakban. Tekintélyét jelzi, hogy vele együtt szinte az egész kezdő csapat átigazolt a Nógrád megyei I. osztályú Berkenyéhez, és ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy erős mag együtt maradt és a nyártól újra lehetett Vác városának saját csapata. Ebben az időszakban is a tőle megszokott profizmussal, odaadással dolgozott, pedig ahelyett, hogy készült volna a Videoton elleni kupa-, vagy a Vasas, netán a Nyíregyháza elleni mérkőzésekre, játszott a Karancskeszi vagy a Szécsény ellen. Pár hónappal később Berkenyén bajnoki címet ünnepelhettünk – együtt!”
KÁKONYI DÁNIEL: „Jani bá’-ban nemcsak egy nagyon felkészült, jó edzőt ismertem meg, hanem egy remek embert is. Szerettem az edzéseit, mert változatos volt és hatékony. Nagyon bíztam abban, hogy leszek még a játékosa… Sajnos az élet másként hozta. Személyes élményeim közül mindenféleképpen kiemelném, hogy a meccsek előtti imái pozitívan hatottak a játékosokra. Bár sok időt nem játszottam a kezei alatt, mégis sokat tanultam tőle, amit a mai napig hasznosítani is tudok. Amit soha nem fogok elfelejteni, az az, ahogyan biztatott a meccsek szünetében: »Káko, a barátaim miattad jönnek csak ki, mert szeretik, ahogyan játszol, ne okozz nekik csalódást!«”
KLEINHEISLER LÁSZLÓ: „Jó emlékeim fűződnek hozzá. Történt egy olyan, hogy körülbelül tizenhét éves lehettem, és kaptam tőle egy új focicsukát, amit azon a napon fel is vettem, aztán volt egy kis baleset, felugrottam fejelni és rosszul érkeztem a talajra, így letört a bokámból egy darab csont. A meccs végén ő vitt haza szüleimhez… Nagyon jó edzőnek tartottam, sokat köszönhetek neki, örülök, hogy a trénerem volt. Sajnálom, ami történt vele… Nyugodjon békében!”
LORENTZ MÁRTON: „Egy volt azon kevés edzők közül, aki el tudta érni azt, hogy adjanak a szavára, tartsanak tőle, tiszteljék, mégis mindenki szeresse. Remélem, senkit nem bántok meg azzal, ha azt mondom, hogy a kedvenc edzőm volt nagy szakmai tudással és hatalmas szeretettel a játékosok és a foci iránt. Az ő keze alatt váltam igazán védővé, és ő ajánlott engem először a válogatottba is, szóval őszintén állíthatom, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Nagyon sok, visszagondolva megmosolyogtató jelenet jut eszembe, de ezek inkább ilyen félmondatok, amelyek inkább a gesztusok miatt voltak viccesek. Aki ismerte Jani bá’-t, az tudja, hogy utált veszíteni, sokszor nálunk is jobban akarta a győzelmet, és nálunk is jobban megviselte a vereség. Mély megdöbbenés és őszinte szomorúság fogott el, amikor hallottam a szörnyű hírt, hiszen néhány hónapja találkoztam vele utoljára, és azt mondta, minden rendben, és tényleg jól is nézett ki. Megbeszéltük, hogy fogok még a csapatában játszani. Lehet, hogy egy másik világban, de remélem, eljön egyszer még ez az idő. Nyugodjon békében, Jani bá’!”
PAUDITS PATRIK: „Annyi szép dolgot kaptam tőle, hogy az valami hihetetlen. Csodálatos ember és edző volt egy személyben. Annyi mindent tudnék említeni róla, de nehéz ilyenkor keresni azt a sok gyönyörű pillanatot, amiket adott nekem, nekünk. Nagyon hálás vagyok az életnek, hogy volt időm megismerni és csak szép dolgok jutnak róla az eszembe, és egy történet, ami egész életemben végigkísér. Körülbelül tizenhat-tizenhét évesek lehettünk, az öltözőben fociztunk, amikor kirúgtuk az ajtóüveget, még edzés előtt. Gyorsan összeszedtük a törmelékeket, nehogy meglássa, és ki kelljen fizetnie a csapatnak. Mindent eltakarítottunk, és bejött Jani bá’, beszélt hozzánk, elmondta a heti tennivalónkat, hogy milyen feladatok várnak ránk, majd megyünk kifelé, Jani bá’ kinyitotta az ajtót, de valahogy úgy, hogy a kilincs fölé támaszkodott, és ugye ott volt hiányos az ajtó. Támaszkodik már jó egy perce, amikor észrevette, de ekkor már az egész csapat nevetett, hogy eddig nem vette észre azt, hogy nincs ott ablak. Amikor rájött, persze megkérdezte, hogy »Ez hogy történt? Ki volt az? Ha nem tudjuk, akkor az egész csapat fizetni fog!”« Mindezt átélni nagyon vicces volt. És még egy mondás drága Jani bá’-t idézve: »Olyanok vagytok, mint a kivert f***, nem egyszer, ötször!« Ezt akkor mondta nekünk, amikor fáradtak és tunyák voltunk. Tudom, hogy Jani bá’ figyel minket, és azt is, hogy jobb helyen van, mint mi.”
RÁSA GERGŐ: „Mózner János a kedvenc edzőm volt azok közül, akikkel eddig együtt dolgoztam. Emberileg és szakmailag is a legjobbakat tudom róla mondani. Sajnos csak fél évet dolgoztunk együtt…”
TÁNYÉROS GERGŐ: „Amikor a csapathoz került, én éppen keresztszalag-szakadásból lábadoztam. Fél évet nem is játszottam. Akkor történt a tulajdonosváltási vita, és márciustól Berkenyén focizott a csapat, ahol újra pályára léptem. Nagyon nehéz időszak volt.”
WITTNER MÁTÉ: „Szegény Jani bá’ mindig úgy mutogatott a kezével, hogy be voltak hajtva az ujjai, ezen mindig jókat nevettünk. Egyszer, amikor Ausztriában voltunk síelni, kaptunk érmeket, aszerint, hogy ki hogyan végzett a síversenyen. Amikor valaki kiment, mi elkezdtünk tapsolni az egyik legjobb barátommal, és úgy tartottuk a kezünket, ahogy Jani bácsi szokta, ő persze ezt nem látta. Amikor mentünk hazafelé a buszon, mondták, hogy készült egy video, amibe beleraktak pár pillanatot a kint létünkből. Mi azért imádkoztunk, hogy ne legyen benne, amikor tapsolunk, de természetesen azt is belerakták. Felejthetetlen érzés volt, amikor láttuk, ahogy tapsolunk, abban a pillanatban Jani bá’ hátranézett, nevetett, de mi tudtuk, hogy legszívesebben lefuttatott volna velünk tíz kilométert. Csak néha mertünk kibújni a szék mögül, de akkor ő is mindig hátranézett.”
ZSÓTÉR DONÁT: „Amikor az utolsó bajnoki meccsünket játszottuk a Fradi ellen, és ő már tudta, hogy el fog menni vagy elküldik, bejött az öltözőbe, amikor már mindenki átöltözött mezbe, és mondta, hogy álljunk körbe es imádkozzunk egyet. Megtörtént az ima, el is érzékenyült, majd kimentünk es megvertük a Fradit, ha jól emlékszem 7–2-re. Aztán bementünk az öltözőbe, örültünk meg minden, és bejött Jani bá’ is. Mindenki csendben maradt, és ő körbement, mindenkivel kezet fogott, mélyen a szemébe nézett és gratulált.”
KATT A KÉPRE!
KATT A KÉPRE!
Mintha mi sem történt volna. Edzést tart, olykor esténként finom bort kortyolgat, no meg persze tájékozódik az internet, a televízió és az újságok segítségével. Mondhatni, Mózner János élete visszatért a rendes kerékvágásba, ám az egykori kiváló futballistára, a Vác FC korábbi edzőjére május közepén transzplantáció vár.
A leukémiával küzdő szakember október elején megrázó interjúban beszélt sorsáról, de szerencsére egy pillanatig sem adta fel a küzdelmet.
– Jó hallani a hangját, mintha az élet semmihez sem hasonlítható energiájával lenne tele. Legalábbis rengeteget változott, mióta legutóbb beszéltünk.
– Visszatért az erőm és a súlyom is – felelte Mózner János. – Amikor kijöttem a jótékonysági meccsre, ötvenhét kiló voltam, ma már nyolcvankettő vagyok. A hasam is nagy, sajnos rám jött egy kicsi, de legalább lesz miből leadni. Az energiaraktárakat feltöltöttem. Az étvágyammal nincs probléma, sőt, a doktornőt kérdeztem – miután márciusban volt borversenyünk Nagymaroson –, hogy megkóstolhatom-e? Mégiscsak kíváncsi lennék rá, meg aztán mégsem úgy küldöm versenyre, hogy meg sem ízlelem. Mondta, hogy napi egy-másfél deci jófajta bort meg lehet inni. Egyébként két palackkal indultunk és mindkettő aranyérmes lett.
– Gratulálok ehhez is, no meg a kitartásához, a győzni akarásához, nem sokan csinálnák ön után. Égi jelnek tekinthető a borainak sikere? Úgy értem, kijelenthető, hogy viszonylag minden rendben?
– Túl vagyok a selejtezőkön, de még van hátra egy nagyon fontos mérkőzés, mégpedig május közepén. Ekkor lesz nagy valószínűséggel a transzplantáció, van már megfelelő donor is a számomra. Tisztában vagyok vele, hogy a gyógyulásom csak ezzel a kezeléssel valósítható meg. Már túl vagyok majdnem minden vizsgálaton és szerencsére mindegyik eredmény negatív lett.
– Hogy telnek a napjai?
– Január harmincadika óta itthon vagyok, persze különböző vizsgálatokra vissza kellett mennem a kórházba és más helyekre is, de ezekről nem is akarok beszélni. Az alapbetegségen kívül hála Istennek, semmi más nem lépett fel, nincs semmiféle szövődmény. És képzelje, kisgyerekekkel foglalkozom a váci utánpótlásban. Nagyon rendesek voltak a vezetőim, visszafogadtak, úgymond „lájtos” edzői munkát kell végeznem. Nagy szeretettel megyek közéjük, mert nekem is jó, hogy nem ülök itthon egész nap és nézek ki a fejemből, hanem azt csinálom, amit szeretek. Van egy olyan elképzelés Kiss Feri barátommal – aki sajnos már nincs a klubnál –, hogy egységes utánpótlás-képzési rendszert alakítsunk ki, azaz a fiatalok megismerjék a váci futballrendszert, így mire a felnőttek közé kerülnek, nem lesz különösebb gondjuk.
– A mérkőzésekre is kijár?
– Általában a hazai meccseken kinn vagyok a stadionban, a felnőttön és az utánpótláson egyaránt.
– Alig fél évvel ezelőtt ijesztő volt látni a sok sikert megélt pálya közepén lefogyva, megtörten abban a maszkban. Viselnie kell még?
– Körülbelül egy hónapja már nem. Az utolsó vérvétel alapján megfelelő mennyiségben vannak a szervezetemben a védekező sejtek. Mehetek közösségbe, ezért is tarthatok edzéseket. Annyi van, hogy az étkezésnél gondosan meg kell mosni a gyümölcsöt és nyers ételeket nem nagyon fogyaszthatok. Szinte mindent meg kell főzni vagy sütni, erre kell csak figyelnem.
– Nagyon sokan imádkoztak és imádkoznak önért.
– Meg is lepődtem ezen, és ezúton is nagyon köszönöm, végtelenül hálás vagyok ezért, mert nagyon jól esett. Rengeteg energiát ad az emberek szeretete, nem is gondoltam volna, hogy ennyien megmozdulnak értem.
– A szurkolás kitart, a döntő során többen drukkolnak, mintha Barcelona–Bayern München finálét rendeznének a Bajnokok Ligájában, elhiszi?
– Hogyne, de szükséges az égiek segítsége is. Azt érzem, hogy jól alakulnak az események.
– A meccs az ön kezében van?
– Nem, én csak annyit tudok tenni, hogy amit rám bíznak, azt maximálisan megteszem, a többi az orvosokon meg a Jóistenen múlik. Ha van még feladatom itt, sikerülni fog, ha meg nem, akkor ennyi volt. Nem tudok tenni azért, hogy az őssejtek megmaradjanak bennem. Mindent megteszek, amit az orvosok mondanak, akikben maximálisan megbízom, de ez a meccs kétesélyes.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: