Az USV Plainfeld remekül erősített. Nem most, hanem idestova egy éve, miután nagy port kavaró interjút adott a Foci a köbönnek. Éspedig azzal, hogy a korábbi érdi és százhalombattai labdarúgót, Csorba Pétert leigazolta az osztrák „kiscsapat”. Persze mi, magyarok ne dobálózzunk a jelzőkkel, bánjunk csínján velük, hiszen láthatjuk, a nemzetközi porondon elért honi eredményeket, illetve eredménytelenséget.
Egy csatárnak kell annál több, minthogy sorozatban eredményes, és még a csapat is hozza az elvárható szintet? Aligha. Csorba Péter nem csupán a pályán egyéniség, hanem azon kívül is. A karakánsága mit sem változott, ám hogy adni lehet a szavára, az is bizonyítja, hogy jó ideje Ausztriában él, dolgozik és futballozik, így látja, érzékeli, saját bőrén tapasztalja a különbséget.
– Hányadik? Egyáltalán boldogítja még egy újabb, sokadik gólkirályi cím?
– Ez már az ötödik, és naná, hogy tudok örülni neki, mivel szinte csak ez az egy célom marad minden évben, és persze jól mutat a vitrinben – felelte egy mosoly kíséretében Csorba Péter.
– Bár a kettő nyilván nincs meg egymás nélkül, mégis, melyiket sorolná előrébb? A legjobb mesterlövész-titulust vagy az év játékosa-díjat, amit megnyert idén nyáron?
– Az év játékosa-kinevezésen meglepődtem, mivel egy olyan oldalon nyertem, ahol nem lájkolni kellett, hanem az edzők, szakvezetők szavaztak. Mind a kettőnek örülök, mivel nem sokan mondhatják el magukról, hogy itt is letettek valamit az asztalra, így mindkettő fontos számomra.
– Van olyan bajnoki találat a 24-ből, ami különösen kedves önnek?
– Természetesen van. Az utolsó fordulóhoz úgy érkeztünk, ha nyerünk, bennmaradunk. A 85. percig vezettünk 1–0-ra, majd jött egy vitatható, de megadható tizenegyes az ellenfélnek. 1–1, így kiesésre álltunk, majd a 88.-ban egy keresztbelőtt labdát passzoltam a hosszú sarokba, 2–1, és már bennmaradók lettünk. A súlyát éreztük a meccsnek, hiszen a másik csapat esett ki, az, amelyikkel játszottunk, úgyhogy nem volt tét nélküli találkozó… Teszem hozzá, 600 néző előtt, egy ötödik ligás mérkőzésen. Mindent elértem, úgyhogy mondhatom, jól sikerült a szezonom.
– Az NB I várva várt nyitányán az MTK–Puskás Akadémia találkozón nagyjából százötvenen ücsörögtek a lelátón, de ha már itt tartunk: nem akar hazajönni? A minap hívott az egyik NB III-as csapat edzője és kérdezte, nem tudnék-e ajánlani egy jó csatárt.
– Haza? Köszönöm, nem! Nem látom értelmét… Vannak terveim, lehetőségeim, amiket ki kell tudnom használni, márpedig otthon ezek nincsenek meg. Egyébként minden rendben van az életemben, foci, munka, autó, szép barátnő. Mi kell még? Sajnos figyelem az otthoni NB III-at, NB II-t, és nem látok olyan csatárokat, akik minden szezonban húsz gólt rúgnának. Előfordul, hogy valakinek van egy, maximum két jó szezonja, de ennyi, ezzel ki is fulladt, és évekig nincs neki csak tíz gólja. Meggyőződésem, hogy egy jó csatár minden évben szerez minimum húsz találatot, mindegy, hogy milyen csapatban játszik.
– Boldog ember, így megértem, hogy értékeli, amit eddig elért önerőből, keresztapák nélkül, de mi a terve a következő szezonban? Túlszárnyalni az eddigieket?
– A céljaim változatlanok. Újra gólkirálynak lenni, zsinórban harmadszorra. Otthon is sikerült volna ez az NB III-ban, miután kétszer megnyertem, és amikor télen kijöttem, második voltam tizenhárom góllal fél távnál, és abban az évben tizenkilenccel nyertek. No és természetesen hű lenni magamhoz és a nevemhez, a Mr. Gólhoz, ha már egyszer Ausztriában is kivívtam ezt a titulust.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: