Szombat délután négycsapatos emléktorna keretében köszöntek el egykori kapusuktól, a fájdalmasan fiatalon, súlyos betegség következtében elhunyt Kulcsár Gábortól az Albertirsa és a Monor labdarúgói.
A labda méltóságteljesen pihent a gólvonal előtt néhány arasznyira. Az öt és feles vonalán belül két kapusmez várta, hogy történjék valami, hogy valaki megrázza őket, mint a nyáresti tomboló vihar a fákat. Nem voltak egyedül.
Mellettük-köröttük megszeppent arcú futballisták sorakoztak, hogy a tekintetek hol a labdára, hol a zöld és rózsaszín dresszre szegeződjenek. Kulcsár Gábor itt élt igazán, a pálya ezen részén, amikor szöglet után robbant ki a kapujából vagy élesen belőtt labdát bokszolt a mezőnybe. Csakhogy a bokszban nem nyerhetett. Leterítette, kiütötte a sors, amely mindig csak játszott vele, hogy valamiféle pislákoló reménnyel adjon hitet és erőt.
Meccsnap. Áldott-átkozott meccsnap. Egy labdarúgó életében ünnep a kilencedik ugyanúgy, mint a hétszázhuszonkettedik. A szombat délutáni fellépés azonban fájdalommal volt teli. De futballozni kellett, trükközni, hogy elterelje a figyelmet a gondról, a gyászról, a lét elviselhetetlen könnyűségéről. Az embert felfalni készülő hőségben ez amúgy sem volt egyszerű, de az Albertirsa ifi-, felnőtt- és öregfiúk együttese mellett a Monor vegyes csapata is küzdött a pályán, ahogy tudott.
És jöttek is a meccsek egymás után, csakhogy nem volt értelme előzetesen esélyt latolgatni vagy számolni a gólokat, pontokat, mert albertirsai tizenéves, felnőtt vagy öregfiúk-futballista ugyanúgy vesztesen hagyta el a pályát minduntalan, mint a monori vegyes. Az árván hagyott labda, a zöld és a rózsaszín kapusmez, no meg többtucatnyi sportember tanúként tisztelgett: a győztes egyedül van.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: