Volt egyszer egy csapat. A női NB I 2015/2016-os kiírásában már nem találkozhatunk a Dorogi Diófa SE-vel, amely voltaképpen megszűnt létezni. Klotz Tamás, az egyesület (immár csak volt…) első embere, az egykor az NB III-ban a rázós bajnokikat is kiválóan „lehozó” korábbi játékvezető az alábbiakban őszintén feltárja az oko(ka)t, mi vezetett idáig, a visszalépésig, a megszűnésig, valamint honlapunk részletes statisztikai összeállítással mutatja be a társulat legszebb szezonját, amely jelen állás szerint egyben az utolsó is volt.
Visszalépett a további szerepléstől a női NB I legutóbbi harmadik helyezettje, a Dorogi Diófa SE. Nincs ebben semmi meglepetés, hiszen ez is csak Magyarországon történhet meg. Adott egy csapat, amely fantasztikus teljesítménnyel újoncként bronzérmet szerez – és ez még akkor is igaz, ha tudjuk, az NB I felsőházi rájátszásában nem nyert meccset a társulat –, ám nincs szponzor, nincs támogató, és nincs már semmi sem. A játékosok kelendőek, mint a sajtos-tejfölös lángos a Balaton-parton, így nem marad más, csak az emlékek, meg egy, az aranynál is szebben csillogó bronzmedália.
– Dühöt vagy inkább csalódottságot érez?
– Nem vagyok dühös senkire – felelte Klotz Tamás, a Dorogi Diófa elnöke. – Ezt az érzést, ami most bennem kavarog, nem lehet megfogalmazni. Megpróbálom szavakba önteni: csalódott, végtelenül szomorú, elkeseredett és hitevesztett vagyok. Próbálom feldolgozni és megélni a történteket, de nagyon nehéz. Olyan ez, mint amikor a szerelmed elhagy, és nem találod a helyed, hiszen ez is egy szerelem. Sok minden kavarog bennem, és még ma sem alszom jól. Gondolkodom, mit lehetett volna még csinálni, de úgy érzem, mindent megtettem, minden „követ” megmozgattam, hogy életben maradjunk.
– Ez az a szituáció, amikor valaki valamit felépít, és azt önhibáján kívül az élet a földdel teszi egyenlővé?
– Tíz éve csöppentem bele a női futballba. Esztergomban, a sportcsarnok melletti salakon edzettünk, térdig érő gazban, esőben, sárban, de nem törődve a körülményekkel mindig ott voltak a csajok, és ez nagyon megfogott bennük. Talán innen a kötődés… Kicsivel később lehetőséget kaptunk Dorogon egy szervezett formába átalakulni, és még minimális támogatást is kaptunk. Nekem a szívem csücske „volt” Dorog, hiszen ott élek, örültem, hogy a sportéletbe is befogadtak minket. Évről évre, lépcsőről lépcsőre haladtunk egyre feljebb, és ha akkor valaki azt mondja, hogy tíz esztendő után NB I-es bronzcsapatunk lesz, bolondnak tartom és kinevetem. Tavaly az NB II-ben veretlenül, 100%-os teljesítménnyel bajnokok lettünk, majd az NB I-ben újoncként bronzérmet szereztünk. Mindezek ellenére nem találtunk befektetőt, szponzort a csapat mellé. Sajnos a város egyedül nem tudta tovább támogatni az együttest, ami érthető, hiszen csak közpénzből nem lehet fenntartani sportcsapatokat. Jelen állás szerint számomra megszűnik a Diófa, az utánpótlásedző az U15-ös csapatot viszont szeretné működtetni. Ha a földdel nem is lesz egyenlő, de már csak halvány fényében fog pislákolni a Diófa SE.
– Azt tudtam, mert már korábban szó volt arról, hogy Budaörsre teszi át a székhelyét a csapat, ami valahol üdvözítő, másrészt elkeserítő, hogy az értéket nem becsülik meg ott, ahol igazán kellene. Hogyan juthattak idáig, hogy kész, vége egy tollvonással mindennek? Egyáltalán jelen helyzetben valamiféle fúzió nem lehetett volna megoldás?
– Tudvalévő volt a tavasszal, hogy a város nem tud támogatni tovább, reménykedtem, hátha sikerül támogatót szerezni és a várossal is megegyezni, hiszen a csapat szállította az eredményeket. A játékosoknak nem mondhattam, hogy „Állj, ne nyerjetek, minket kiesőnek titulál mindenki!”. Bíztam benne, hogy a sikerek előrerepítenek és nem vissza. A csapat a nehéz körülmények ellenére is mindent megtett a pályán, becsülettel végigcsinálták, amit együtt elkezdtünk. Köszönöm nekik, sportemberi nagyságukról tettek bizonyosságot. Amikor már biztos volt, hogy se pénz, se posztó Dorogon, elkezdtem más város egyesületeivel tárgyalni. Így került a képbe Budaörs, ahol szerették volna a csapatot, és jól is alakultak a tárgyalások, már a szerződés is elő volt készítve, de a vége az lett, visszaléptek – erről nem is szeretnék bővebben nyilatkozni. Mindezt akkor, amikor három hét volt a nevezési határidőig – gondolhatja, mit éreztem… Elindultam tovább Szabados Gyurival klubot keresni, egy olyan helyet, ahol szeretnének magukénak tudni egy női bronzérmes csapatot. A megyei elnöknek, Khéner Lászlónak ezúton is köszönöm, hogy még az utolsó napon is megpróbált segíteni és egy várost találni a megyében, sajnos sikertelenül. Mindezek ellenére beadtam a nevezésünket, kivártam az utolsó utáni percig, tárgyalásról tárgyalásra jártam, éjjeleket gondolkoztam, kit lehetne még megkeresni, aki érdemben tud segíteni. Utolsó esélyként felvettem a kapcsolatot Oroszi Sándorral, az UTE mindenesével, és jól is alakult a dolog, szinte mindenben megegyeztünk, hogy közösen építünk valami komolyat. Csak hát ugye, nem egy megyében vagyunk, itt közbe szólt a jog, a dupla utánpótlás-működtetés, utaztatás, pályabérlés, stb. Számoltunk és úgy találtuk, saját erőből lehetetlen annyi pénzt elő teremteni. Nem volt mit tenni, megírtam a visszalépésünkről szóló levelet és ültem a gép felett, de hosszú percekig nem tudtam rányomni az enter gombra…
– Haragszik valakire?
– Nem, nincs bennem harag, sőt, tudja, mit mondok? Nézze meg a játékosaimat, bocsánat, a volt játékosaimat… Simonyi András segítségével olyanok kerültek hozzánk, akik máshol perememberek voltak, sérültek vagy elfelejtették őket. Szabados György garancia volt a sikerre, egy vérbeli profi edző és becsületes ember, akivel öröm volt együtt dolgozni. Mi az igazolásainkkal egy felnőtt csapatot sem szedtünk szét, sorolom: Pintér Violetta és Koch Fruzsi az Astra Silverből, a padról jött, Sándor Zita keresztszalag-szakadással került hozzánk, de felépítettük őket. Nagy Ágnes – akit korábban sokan leírtak – Kecskemétről érkezett. Csepregi Gabriella a futsalból jött – ő az, akit én egyébként ebben a sportágban vérprofinak tartok és nagyon örülök, hogy megismertem, mert az alázata, mentalitása példaértékű, akárcsak Tatai Krisztinek, akit az MTK adott kölcsön, pedig remek játékos. Ujvári Iza, úgymond nálunk kezdte pályafutását, mert itt kapott lehetőséget. Gólvágó lett belőle, azután Ausztriába igazolt. Tóth Barbara, akit elfelejtett a női futball, idén érkezett, Benkő Móni másodvirágzását élte nálunk. Az MTK-ből kölcsönadott Fogl Katalin új erőre kapott Dorogon és termelte a gólokat, ő még az utolsó percben is megpróbált segíteni, megmenteni a csapatot. Nézze meg, hogy ezek a lányok nálunk teljesedtek ki, Szabados Gyuri keze alatt lettek NB I-es, ismert és elismert játékosok, Nagy Ági pedig Dorogról lett válogatott. Pinczi Anita nálunk nagyszerű teljesítménnyel védőből vált középpályássá. Farkas Kata, aki kispályás kapus volt remek adottságokkal, rengeteget fejlődött meccsről meccsre, a bajnoki döntőben gólt sem kapott, helyette bravúrt bravúrra halmozott. Vadas Nikinek visszaadtuk a hitét a fociban, sérülése miatt négy éves kihagyás után érkezett hozzánk. És akkor még nem beszéltem a dorogiakról, akikre büszke a városlakók apraja-nagyja: Papp Petra, Gőbölös Gabriella, Cseh Kata, Nagy Anita, Bakó Dóra, Tenczel Csilla, Spóner Évi, Treszler Ramóna, Treszler Cintia, Szepesi Sophie és még sorolhatnám. Példaképek lettek az utánpótlás-játékosainknak, akik a bronzmeccs után elkérték a nagyoktól a mezüket és abban járnak-kelnek a városban. Büszkék vagyunk, hogy ilyen játékosokat hoztunk vissza a női fociba, és hitet, bizalmat, lehetőséget adtunk nekik, amit megháláltak egy bronzéremmel – mégsem kellettek senkinek. Ez az, ami elkeserítő, mert úgy hiszem, értéket teremtettünk, de mint kiderült csak számunkra érték, másoknak nem ér egy vasat sem… És azért is elkeserítő, mert ezeket a játékosokat nem magunknak, hanem a női futballnak neveltük ki, hogy vigyék jó hírnevét, gyarapítsák számát, emeljék, színvonalát. Amíg egy sportágon belül így bánunk értékeinkkel, ne gondoljuk, hogy hosszú távon messzire jutunk…
– Mégis, mihez kezd most? Nem is szólva a helyi lányok többségéről, és nem utolsósorban élete párjáról? Merthogy aligha titok, Gőbölös Gabriellával, a Dorogi Diófa csapatkapitányával civilként is egy húron pendülnek, márpedig neki és a többi helyi labdarúgónak is a futball az élete, akiknek elvették az örömét, a szórakozását.
– Nem csak a lányok szórakozását, hiszen nálunk belépőt fizettek a nézők – ilyet nem nagyon ismernek a hazai női fociban sehol –, és rendre 200-350 fős publikum előtt játszottunk. A bronzmérkőzésünkön 500 ember volt kint, sok helyen a férfimeccsekre nem járnak ennyien. Tőlük is elvették a női focit. Most egy kicsit meghalt bennem valami, de olyan nagyszerű párom van, aki támogat és hisz bennem, próbál „életet” lehelni belém, sokat köszönhetek neki és a barátaim is mellettem állnak. Gabcsi nagyon sokat tett a csapatért, a pályán, a médiában és a háttérben. Nem sokan tudják, de a legrégebbi játékosunk, aki pályafutása alatt mindvégig a dorogi csapatot erősítette, négy keresztszalag-pótlás után is visszatért a pályára, és a több mint száz bajnoki mérkőzéséből mindössze kettőn nem szerepelt kezdő játékosként. Nem ilyen búcsúra vágyott, a pályán szeretett volna elköszönni, de ez már csak álom marad. A lányok már eligazoltak, kelendőek, mert jó játékosok, tele önbizalommal és nem utolsó sorban a futball szeretetével, bár azt gondolom ők is csalódottak most egy kicsit. De vigasztalásukra topcsapatok viszik sorban őket, úgy, mint az MTK, az FTC vagy az Astra. A dorogiaknak lesz nagyon nehéz, hiszen a szívük ide kötötte őket, és elmenni máshová, ingázni nem lesz egyszerű, mindezt munka mellett. Én most visszavonulok a focitól egy időre. Dorog egy speciális közeg, ahol sokat küzdöttem mindenért, de most pihenek és felejtek. Mindamellett ha valaki komoly célokkal keresne meg, olyanokkal, amiért érdemes dolgozni, azért azt meghallgatnám. Egyelőre azonban van mit bepótolnom a párommal és a kisfiammal, mert ugye eddig a foci elvitte az időnk nagy részét, hiszen ezt vagy huszonnégy órában csinálod vagy sehogy. Most tervben van az ezúttal futballmentes nyaralás, mozi, színház és a sok elmaradt közös program a tíz esztendő alatt. Van mit bepótolnunk.
– Látja már a holnapot? Elképzelhető, hogy valahol, valamikor lesz még Dorogi Diófa?
– A holnap már nem biztos, hogy az én kompetenciám lesz. Köszönöm mindenkinek, edzőknek, játékosoknak, szülőknek, barátoknak, szurkolóknak, orvosi- és gyúróstábnak, akik egy kicsit is hozzá tettek ahhoz, hogy a Dorogi Diófa SE tíz év alatt a csúcsra jusson, mert nekem, nekünk ez a bronz felér egy arannyal. Rendkívüli büszkeséggel tölt el, mert kiváló eredményeket és labdarúgókat hoztunk a sportágba, és ez az, amiért dolgoztunk. Ez egy igazi sikersztori volt.
A DOROGI DIÓFA SE SZEREPLÉSE (NŐI NB I, 2014/2015)
A Szabados György edzette Komárom-Esztergom megyei együttes a nyolccsapatos bajnokság alapszakaszának negyedik helyén végzett, és bár a felsőházi rájátszás során nem szerzett pontot, az egész tavasszal megannyi sérült játékost a keretében tudó Dorogi Diófának elég volt az utolsó két összecsapáson eredményesen futballoznia, és mert a harmadik helyért vívott „kisdöntőben” oda-vissza legyőzte az Astrát, idegenben 1–0-ra, majd hazai pályán 3–0-ra diadalmaskodva. Hozzátéve, hogy a csapat négy góljából három Nagy Ágnes nevéhez fűződött, míg a negyediket a honlapunkon nemrégiben bemutatkozó Tóth Barbara szerezte, akit az alapszakasz során a Viktória elleni, felsőházat „bebiztosító” 1–0-s sikert követően is ünnepelhettek a társak. A Dorogi Diófa újoncként bronzérmet szerzett.
Meccsről meccsre, pontról pontra – alapszakasz, felsőház, helyosztó
3–3–3–0–0–3–0–3–3–0–0–0–3–0–0–0–0–0–0–0–3–3
Ősszel
11 mérkőzés, 6 győzelem, 0 döntetlen, 5 vereség, 27–23-as gólkülönbség, 18 pont
Tavasszal
11 mérkőzés, 3 győzelem, 0 döntetlen, 8 vereség, 15–39-es gólkülönbség, 9 pont
Összesen
22 mérkőzés, 9 győzelem, 0 döntetlen, 13 vereség, 42–62-es gólkülönbség, 27 pont
Házi gólkirály: UJVÁRI IZABELLA – 10 találattal
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: