Legyen szó bajnokiról vagy edzőmeccsről – úgy, mint szerdán a BKV Előre Ceglédi Vasutas elleni találkozóján –, rendre együtt él a játékkal. Gelei Károly a Siófokra szerződő Szűcs László téli távozása után átvette a szintén kiváló adottságú egykori cerberus munkáját, azaz 2015 óta kapusedzőként tagja a közlekedésiek szakmai stábjának.
Talán még ma is villogna, talán még ma is kivédené a csatárok szemét. Gelei Károly láthatóan jó formában van, pedig ki hinné, hogy a Csepel, a Budapest Honvéd, a Váci Izzó, a Pécsi MSC, a Szolnoki MÁV és a Tatabánya egykori, Belgiumot is megjárt egyszeres válogatott kapusa tavaly december 7-én már az ötvenedik születésnapját ünnepelte. A sokat látott, tapasztalt sportember azonban nem rejtette véka alá a véleményét, kritikusan fogalmazott a magyar futballal kapcsolatban a Foci a köbönnek adott interjújában.
– Volna egy névjegykártyája?
– Van, de értem a kérdést – mondta Gelei Károly. – Úgy fogalmaznám meg, hogy hivatalosan mérkőzésszervező ügynök vagyok.
– James Bond kesztyűben és klottgatyában, ilyet sem látott még a világ. Ehhez képest január óta a BKV Előre kapusedzőjeként is tevékenykedik.
– Így van, mert szeretek dolgozni, foglalkozni a kapusokkal. Szeretek edzősködni, mindig is szerettem, itt egy baj van: az a munka, amit én végzek, nagyon nehéz összeegyeztetni ezzel, mert benne van, hogy olykor el kell utaznom egy-két hétre, és ezt nyilvánvalóan a profi klubok nehezen tolerálnák.
– Nem nehéz úgy és olyan elánnal, lelkesedéssel, szenvedéllyel dolgozni, hogy mindketten tudjuk, ez a magyar futball már régen nem ugyanaz, mint volt az ön idejében?
– Az idők változnak, szembesülni kell azzal, hogy a mai fiataloknál más az érdeklődési kör, máshogy állnak hozzá, így nekünk is valószínűleg egy kicsit alkalmazkodnunk kell, de egy biztos: mindig a játékos dönti el, hogy lesz-e belőle futballista, viszi-e valamire. Ha a labdarúgó úgy áll hozzá a dolgokhoz, látszik rajta, mindent megtesz, hogy legyen belőle valaki, akkor tényleg lehet belőle valaki. A magyar focinak az a legnagyobb baja, hogy nálunk nagyon rossz a kiválasztás, mi mindig a tehetségeket keressük, holott nem ezen múlik.
– A nemzetközi porondon mindezt látjuk, tapasztaljuk is hosszú esztendők óta…
– Nem véletlenül, ugyanis a tehetség nagyjából a negyedik helyen van abból a szempontból, hogy kiből lesz futballista és kiből nem. A legfontosabb a hozzáállás, az akaraterő és természetesen a fizikai adottságok, és utána jön csak a tehetség. Annak idején Bicskei Bertalan ifiválogatottjába úgy lehetett bekerülni, hogy behívott ötven játékost a bő keretbe, majd megcsináltatta a tizenhat évesekkel a német FC Köln felnőtt csapatának alapozását, és azt mondta, aki kibírja, az itt marad. Így történhetett, hogy a létszám leszűkült huszonöt főre, és a keret tagjai csúsztak-másztak, csak azért, hogy ott lehessenek. Azért voltak sikeresek Bicskei Bertalan utánpótlás-válogatottjai, mert a hozzáállás, az alázat megfelelő volt, és nem azért, mert azok a játékosok olyan kis ügyeskék voltak. Ilyen egyszerű a futball, csak mi valahogy mindig túlbonyolítjuk.
– Világos beszéd, ahogy az is egyértelmű, amit két perce mondott. Mégis, biztos, hogy a magyar harmadosztályban van a helye?
– Tisztában vagyok azzal, ha nem az lenne a munkám, ami, akkor tudnék feljebb is dolgozni. Volt már megkeresés, érdeklődés, de becsapni nem szabad senkit, így annak, aki alkalmazna, mindig elmondom, hogy sajnos van olyan időszak, amikor mennem kell, mert van egy vagy több rendezvény, ahol ott kell lennem, így teljes mértékben megértem, hogy azt egy klub nem teheti meg, hogy két hétig senki nem foglalkozik a kapusokkal. Éppen ezért úgy fogalmaznék, nekem jelen pillanatban az edzősködés kicsit mintha a hobbim lenne. Nagyon szeretem a futballt, sokat kaptam tőle, szeretnék valamit visszaadni, és persze szeretnék tehetséges emberekkel foglalkozni, olyanokkal, akiknek van akaratuk és van elképzelésük, hogy mit szeretnének.
– Csak azt ne mondja, hogy manapság nincs megalkuvás nélkül robotoló, a pályán vaddisznó módjára közlekedő futballistánk!
– Ilyenkor mindig Lovrencsics Gergő jut az eszembe, akit tizenhat évesen kiemeltünk egy középiskolai csapatból, tizenhat és fél évesen betettük az NB II-be, és nem azért, mert olyan borzasztó jó volt, hanem mert lehetett látni, hogy ez a fiú mindent megtesz azért, hogy feljebb jusson. Igenis segíteni kellett, és persze, hogy nem nyerte meg a meccseket nekünk, de az akaratereje és a hozzáállása mindig olyan volt, hogy lehetett látni, belőle lehet valaki. Nem véletlenül került ki huszonegy évesen külföldre, hiszen volt mögötte százötven felnőtt bajnoki meccs. És éppen ez a legnagyobb baj manapság, hogy a fiataljainkat nem merjük betenni, nem merjük odatenni. Mutasson nekem ma egy huszonegy éves gyereket, akinek ennyi felnőtt bajnoki meccse van! Nincs! És itt van az alapvető probléma. Lehet sírni, lehet sok mindent mondani, de sajnos, amíg nem úgy állunk a fiatalokhoz – és most nem arról beszélek, hogy ajándékba adjuk nekik a mezt –, addig nem lesz változás. Akin lehet látni, hogy az életét rátette erre és akar, azt igenis segíteni kell. Nekem meggyőződésem, hogy csak akkor fog a futballunk előrébb lépni, ha rájövünk, hogy az alázatos, szorgalmas fiatalokat, akik mindenre hajlandóak azért, hogy minden jobb legyen, felkaroljuk, és akkor lesz eredmény, míg ha nem, akkor nem.
– Azt azért ne feledje, hogy hosszú, ínséges időszak után most végre van miért lelkesedni, elemezni, jóslásokba bocsátkozni, mivel a magyar válogatott immár jó eséllyel pályázik az Európa-bajnoki részvételre.
– Azt gondolom, ehhez egy ilyen vezér kell, mint Dárdai Pál. Palit nagyon régóta ismerem, és nagyon is féltettem őt a korábbi eseményekből kiindulva. Ő egy hihetetlen szuggesztív egyéniség, aki magával tud ragadni mindenkit, és ez nagyon jó hatással van a válogatottra. Félreértés ne essék, nagyon-nagyon szurkolok a válogatottnak, mi több, Pali személyes jó barátom is ráadásul, így mindennél jobban szeretném, hogy kijussunk, de könyörgöm, ettől még nem lesz jobb az utánpótlásunk, ettől a következő generáció nem lesz sikeres! El kellene már kezdenünk alulról építkezni normálisan, és nem úgy, hogy csak beszélünk tíz éve arról, hogy utánpótlás-nevelés így, akadémiák úgy. Csak éppen azt felejti el mindenki, hogy az utóbbi tíz évben az utánpótlásunk nemzetközi eredményei egyre rosszabbak…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: