Nincs benne düh, nincs benne indulat. Urbán Flórián a Foci a köbönnek beszélt először a vecsési kirúgásának részleteiről. Meghökkentő fordulatok, elgondolkodtató mondatok következnek prémiumról, licencről, bizalomvesztésről – és valami egészen másról.
Márpedig az eredmények mellette szólnak. Az egykori 40-szeres válogatott labdarúgót, Urbán Flóriánt lehet kedvelni vagy nem szeretni, de a tények makacs dolgok: három szezon, három érem. Csomádon „aranyos” társulata volt, míg Vecsésen egy bronzmedália mellett egy ezüstöt gyűjtött.
– A válogatott egyre jobb szereplése mellett van még valami, amiben jók vagyunk: az élvonal vagy az NB II mellett immár a megyei első osztály sem kivétel, miszerint a sikeredző távozik. Pedig a bajnokságot magabiztosan megnyerő Érd mögött ez a második hely aligha számít kudarcnak. Vagy tévedek?
– Én is azt gondolom, hogy semmiképpen sem kudarc, igaz, úgy mentünk neki a bajnokságnak, hogy szeretnénk bajnoki címet nyerni – vágott a közepébe Urbán Flórián. – Sajnos tavaly az utolsó öt forduló nem úgy alakult, ahogy akartuk, hiszen egy pontot szereztünk és nem rúgtunk gólt, így pedig komoly ponthátrányba kerültünk az Érddel szemben. A tavasszal szerettük volna ezt ledolgozni, néha fel is csillant a remény, de a végén nem tudtuk az éllovast behozni. A második viszont egy olyan pozíció, amire a vezetés is azt mondta, bár a bajnoki cím a cél, de ezzel a helyezéssel is elégedettek lesznek, lévén előreléptünk, hiszen tavaly a harmadik helyen zártunk, azaz nem lesz senki sem szomorú.
– Ehhez képest valaminek mégiscsak történnie kellett, hiszen már nem ön a Vecsés edzője.
– Bizony, hogy történnie kellett valaminek… Hogy mi, azt pontosan én sem tudom, éppen ezért nehéz is megmagyaráznom, viszont a tényeket tudom, és azokat el is mondom.
– Csak tessék.
– Decemberben a csapat prémiumának a felét az elnök úr visszatartotta, mondván, akkor fogja kifizetni, ha megnyerjük a bajnokságot, tehát az első helyen végzünk. Vagy a másodikon, ami – így hangzott el, miután a játékosaim is ugyanezt hallották – azt jelenti, akár fel is kerülhetünk vagy felkérhetnek minket az NB III-ra, no és a második hely is előrelépés, így a prémium akkor is jár. Mondom, a fiúk így tudták, ahogy én, majd még az utolsó fordulóbeli Dabas-Gyón elleni mérkőzést megelőzően az elnök urat megkértem, hogy jöjjön be az öltözőbe és mondjon a csapatnak egy-két biztató szót, hiszen élet-halál meccs következett, illetve a prémiummal kapcsolatban is mondja el, hogy a visszatartott pénzt megkapja a társaság. Az elnök úr aztán engem úgy tájékoztatott, hogy itt valami komoly félreértés van, mert ő azt mondta, ha az egész országban a legjobb megyei első osztályú másodikak vagyunk, akkor lesz prémium. Ezt kijelentette a játékosoknak is, akik szintén nem értették ezt, de mondtam nekik, el kell fogadnunk, ha az elnök úr így döntött, mert nem tudunk mit csinálni, ki kell menni és meg kell nyerni a mérkőzést. Majd csütörtökön azt az információt kaptam, hogy az egyesületnek nincs NB III-as licence. Akkor meg miért erőlködünk, mit akarunk? Megkérdeztem az MLSZ-ben Vida Gábortól, a szervezési bizottság elnökétől, aki azt mondta, Flóri, amelyik egyesület beadta a licencet, az megkapta az NB III-as jogot, de a Vecsési FC nem szerepel ezek között, ezek szerint nem adtátok be. Érti ezt? Arról szólt a fáma egész végig, hogy így NB III, meg úgy NB III, mert ezt szeretné a vezetőség, ehhez képest nincs licencünk!
– Erre ön?
– Megkérdeztem az elnök úrtól az ominózus mérkőzés előtt, hogy valóban nincs licencünk? Amire némiképp feszülten válaszolt: minek hívogatom Vida Gábort, meg különben is, be lett adva a licenc, csak a papír elkeveredett. Hogy így volt vagy sem, nem tudom megkérdőjelezni, az elnök úr azt mondta, menjünk és nyerjük meg a mérkőzést, mi kimentünk és megnyertük. Majd volt egy évzáró kedden, ahol a polgármester úr méltatta a csapatot és az én munkámat is, miszerint jól dolgoztunk és a város szempontjából is sikerként értékelendő a második hely. Beszélt rólam is, hogy ilyen edző kell, aki a csapatot keményen fogja, mert erre van szükség. Aztán pénteken az elnök úr hivatott, hogy a bizalom megromlott kettőnk között és ezáltal a továbbiakban nem tudunk együtt dolgozni. Milyen bizalom? Az, ami a prémium-ügyben volt, avagy én és a játékosok máshogyan emlékszünk, mint az elnök úr, de elfogadtuk? Vagy az, hogy megkérdeztem, miért nincs licencünk? Mert ez szintén tény.
– Az asztalra csapott?
– Én aztán nem! Elfogadtam, amit az elnök úr mondott. Hétfőn felhívott, hogy beszélt valakivel a megyei szövetségben, és az általa elmondottakból az derült ki, hogy az NB III-as papír beszorult a megyei mögé, azaz elkeveredett… Azt feleltem erre, úgy tudom, az NB III-as nevezést és minden egyebet az MLSZ-nél kell benyújtani, nem a megyei szövetségben, ezzel talán mindenki tisztában van, de én nem is foglalkoztam ezzel. Elfogadom, amit mond, nem kérdőjelezem meg a szavát semmilyen formában, ha elkeveredett, hát elkeveredett, van ilyen. Ha a prémium úgy van, akkor úgy van, még véletlenül sem csaptam az asztalra, ennek ellenére mégis azon a két héttel ezelőtti pénteken megköszönték a munkámat. Elfogadtam még ezt is, de volt egy szóbeli megállapodásunk, ami alapján el kellene számolni az anyagi részét, amire az elnök úr azt mondta, el fogjuk rendezni. Én eddig nem is nyilatkoztam, ön az első, pedig kerestek engem újságtól és tévétől is, de tartottam magam a megbeszéltekhez, csakhogy amikor az elszámolásra került volna sor, egész más történet került terítékre… Nem az volt, amiben megállapodtunk, nem az volt, amit megbeszéltünk.
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba: az igaz, hogy három hónapról volt szó és egy hónapot akartak kifizetni?
– Ez pontosan így van. Háromhavi pénzben állapodtunk meg, éspedig úgy, ha elmegyek magasabb osztályba – értem ezalatt az NB I-et vagy az NB II-t –, avagy ha ragaszkodnak hozzám, akkor a kivásárlási áram ennyi, ezt kell kifizetnie bármelyik klubnak, ha el akar vinni. De ha elküldenek innen – hiszen annak idején úgy jöttem el Csomádról, hogy biztos helyem volt, és nekem családom, két gyermekem van, és nem biztos, hogy egy hét múlva munkát fogok találni – legyen biztosítékom. Azt kértem, legyen fél év, erre mondták, nem, az sok, három hónap. Úgy reagáltam, természetesen semmi probléma. Erre kezet adtunk, és nemcsak az elnök úr, hanem még egy személy ott volt a polgármesteri hivatalból. Akkor azt mondták, a kéz sokkal erősebbet üt, mintha bármit leírnánk.
– Nem szeretném megbántani, de nem gondolkodik kissé naivan?
– Nem, ugyanis én mindenkinek hiszek.
– Az ég lila?
– Nem feltételezem senkiről, hogy be akar csapni, de aztán ebből a háromból egy hónap lett. Megkaptam az egyhavit, éspedig azzal a kommenttel, hogy ez van, ha tetszik, tetszik, ha nem, nem.
– Tessék?
– Ültem ott és nem tudtam, mit csináljak. És nem raklapnyi pénzt kértem, csupán azt, amiben megállapodtunk, amiben megegyeztünk. Biztos úgy voltak vele, adj neki oda egy havit és befogja a pofáját. Hát nem így lesz, ebben tévedtek! És még egy tényt szeretnék közölni: az elnök urat nagyon jó embernek ismertem meg, de úgy érzem, hogy a döntések, amiket hozott nem feltétlenül az ő álláspontját tükrözik. Sajnos nem veszi észre, hogy a súgói báránybőrbe bújt farkasok, akik nem az ő javát, hanem az elnöki posztját szeretnék.
– Edzőként élt már át hasonló szituációt?
– Ilyet még nem, bár voltak nehézségek. Egy ehhez hasonló példa mégis akadt, pedig ott papír is volt… Tényleg hiszek az emberekben, és úgy állok mindenkihez, hogy őszintén beszél. Aztán amikor nem úgy alakul, akkor el kell gondolkodnom, hogy az élet már csak ilyen.
– Nem volt ennek az egésznek semmiféle előjele?
– Az elmúlt fél évben valahogy a légkör megváltozott körülöttem. Nem tudtam minek tulajdonítani, de aztán ahogy rakosgatja az ember a mozaikkockákat, lassan összeáll a kép. Talán emlékszik, tavaly indultam az időközi parlamenti választáson, Újpesten, a Jobbik színeiben. Akkor engem egy vezető politikus – nem nevezem meg, kiről van szó – megbeszélésre hívott, amelyen burkoltan figyelmeztetett, hogy a jövőm, a karrierem szempontjából nem biztos, hogy jó, ha én ezen elindulok, és lépjek vissza. Mondtam, hogy a sport és a politika két különböző dolog, nem hiszem, hogy bele kellene folynia a politikának a sportba, mert mindig is ezt hangoztatták, hogy ez nincs így. Nem is léptem vissza, ám a levegő kicsit megfagyott… Ha visszafelé tekintek, és ha csak a tényeket nézem, a helyemre érkező Vincze Gábor – akivel egyébként nincs semmi bajom, hiszen nem is ismerjük egymást – Felcsútról érkezett… Az is tény – és most szintén nem nevezem meg az NB III-as klubot –, hogy egy szponzor elkérte a számomat, mert szerette volna, ha a csapatánál lennék edző. Mondtam, természetesen örömmel és szívesen vállalnám, majd egy pár nap múlva, amikor nem nagyon jött az ígért telefonhívás, az érdeklődésemre azt a választ kaptam, bár a szponzor nagyon szerette volna, hogy én legyek az edző, az önkormányzat viszont nem. De mondok mást. Annak idején a tévészékháznál ugyanúgy megjelentem, mint harmincezer másik ember. Akkoriban Veresegyházon futballoztam, ahol ezek után nem engedtek a hétvégén pályára lépni. A jobboldali vezető politikusok mondták akkoriban azt és álltak mögém, hogy ilyet nem lehet csinálni, ez diszkrimináció! Azért, mert megjelentem egy tüntetésen, nem engednek futballozni?! Ilyen nincs, hiszen a politika a sportba nem folyhat bele. Úgy tudom, ebben az országban nincs diszkrimináció. Nocsak, lehet, hogy mégis van…?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: