Ha létezne valamiféle Fair Play-díj az NB III-ban, a Diósd labdarúgói és szakmai stábja megérdemelné. Mármint a bezsebelt bronzérem mellett. A Pest megyei együttes ugyanis úgy ért oda a Nyugati csoport 3. helyére, hogy nem a saját kezében volt a sorsa.
A Balatonfüred ellen nyerni kellett. Mindegy, hogyan, de csak a három pont lehetett a cél. Az első félidő végén azonban már 0–3-at mutatott az eredményjelző, és ekkor veszni látszott minden. Patály János, a társulat 27 esztendős védője azonban nem így gondolta. A 40. percben kapott lehetőséget Homonyik Gábriel helyett, hogy stabilizálja a védelmet, hogy ne legyen nagyobb baj. És nem is lett, mi több, a fél életét Nyíregyházán töltő, a Spartacus színeiben 2014. augusztus 2-án, hazai környezetben a Paks elleni, 0–3-ra végződő bajnokin az élvonalban kezdőként bemutatkozó labdarúgó vezérletével nemhogy több gólt nem kapott a hátsó alakzat, a 78. és a 90. percben is bevette Megyeri Gábor hálóját, amelynek köszönhetően fordított és nyert 4–3-ra a Diósd. Talán többet, mint három pontot, talán többet, mint egy bronzérmet.
– Csurka Zoltán, az edzője múlt vasárnap késő este felfokozott állapotban volt, de aligha lehetett ezzel egyedül. A trénere szavait kérdésbe öntve tolmácsolom: véghezvittek egy csodát?
– Így van, ezt nem lehet másként mondani, mert ez a csapat a legutóbbi tizenkét meccsét veretlenül tudta le – felelte Patály János, a Diósd labdarúgója.
– Az évadbeli legutolsón egy, másfél vagy két találatot szerzett? Mert a jegyzőkönyvben Benkó Bence öngóljaként van nyilvántartva, de Csurka Zoltán szerint ön volt eredményes.
– Én is úgy könyveltem el magamban, de nem is ennek örültem, hanem annak, hogy azzal a góllal egyenlíteni tudtunk. Amiről beszélünk, az a harmadik találat volt, Csanálosi Patrik ugratott ki nagyon szépen, és én nem gondolkodtam semmi máson, csak azon, hogy be kell lépjek a játékba. A negyedik pedig, ha jól emlékszem, labdakihozatal után született, én indítottam, aztán valahogy az utolsó tartalékerőmmel futottam fel, és csak az lebegett a szemem előtt, hogy érjek a 16-oson belülre, ott már nem lehet gond. Hála Istennek, sikerült.
– Az ezt követő pillanatok megmaradtak? Hiszen nyilvánvaló lehetett, hogy megvan a hőn áhított bronzérem.
– Akkor még nem tudtuk, mit játszott a Tatabánya az Újbuda otthonában.
– Forró drót?
– Nem volt. Tényleg. Csak az járt az eszünkben, hogy a győzelem legyen meg, és szépen zárjuk a szezont, éppen azért, mert nem a saját kezünkben volt a sorsunk. Aztán jött a hír, és kezdetét vette az ünneplés.
– Meddig tartott?
– Körülbelül hajnali egy órára értem haza, Szigetszentmiklósra.
– A tavasz méltó megkoronázása volt ez a siker.
– Annak tartom én is, főleg úgy, hogy a mi helyzetünkben nem csupán a szakmai stáb, hanem mindenki szívvel-lélekkel odatette magát, nem rinyáltunk, hogy ez van vagy az van. Minket ez akkor nem érdekelt, kimentünk a pályára és futballoztunk. Ott el kell felejteni mindent, erről szól a foci.
– Furcsa volt az imént azt hallani, hogy hazament Szigetszentmiklósra.
– No, igen, Nyíregyházán volt egy edzőváltás, érkezett Mátyus János, akivel nagyon jó viszonyban vagyok, és aki trénerként és emberként is remek, csakhogy felbontották a szerződésemet. Közben a párom is kapott Szigetszentmiklóson egy jó kis munkahelyet, és bár mehettem volna Szegedre is, de a családot választottam inkább, hogy ne legyünk külön, maradjunk együtt. Tudni kell, hogy van egy ötéves kislányom, és nem akartam, hogy apa nélkül legyen.
– Kinn szokott lenni a mérkőzésein?
– Sajnos nem tud kijönni, ugyanis a legtöbbször a párom dolgozik és vele van. Egyébként szereti a focit.
– Örülne, ha futballozna, vagy távol áll öntől a női labdarúgás?
– Egyáltalán nem, mivelhogy a párom is focizott az iskolai csapatban. Az az érdekünk, hogy sportoljon valamit, de most ebben a korban leginkább táncolni szeret.
– Ahogy a Diósd labdarúgói vasárnap este, nyolc óra után. A sors furcsa játéka lenne, ha a 2015/2016-os évadban pályára lépne a DTC színeiben az NB I-es licencet nem kapó, az NB III-ba visszasorolt Nyíregyháza Spartacus ellen?
– Egyszer-kétszer már megfordult a fejemben, ha egy csoportba sorolnak bennünket, milyen érzések fognak majd bennem kavarogni. Magam elé képzeltem már a diósdi pályára a Szparit, a sok ismerőst, és azt is, hogy Nyíregyházán futballozom, az ellenfélben, azonban úgy vagyok ezzel, hogy mindig abban a csapatban kell jól teljesítenem, amelyikben játszom.
A fenti interjú megjelent ezen sorok írójától a Sportszelet 31. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: