Búcsúzni csak szépen szabad. Így volt ezzel ráckevei szurkoló és játékos azon a vasárnap délután, amikor a VAFC a Felsőpakonyt fogadta a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjának 30. fordulójában. A házigazda olykor szemre tetszetősen, és ami még ennél is fontosabb, eredményesen is játszott, a drukkerek tapsoltak, a vendégek pedig szenvedtek, s nem csupán a rekkenő hőség miatt.
0–12, 5–2. A két eredményt a Ráckeve produkálta. Előbb a Dabas II. otthonában szaladt bele a Bud Spencert idéző csattanós pofonba, majd saját pályáján gyűrte le magabiztosan a tavasz meglepetés-együttesét, a Wrábel Józseffel a soraiban szárnyaló Felsőpakonyt. Az 5–2-es diadalból nem csupán a mesterhármasig jutó Cserna Gábor vette ki a részét, hanem a 37 évesen is remek sportformának örvendő Bonhardt Tibor is, aki két ízben is betalált Gerstenbrein Gábor hálójába.
– Csak semmi panasz, csak semmi sirám, arra ugyanis a szezon során talán először nem lehet oka.
– Ez volt a szezonbeli legjobb mérkőzésem, bár hozzá kell tennem, sajnos a tavaszi idényben nagyon sokat bajlódtam sérüléssel, így kevés mérkőzésen tudtam pályára lépni, ezért egyfajta elégtétel is volt nekem ez a találkozó, hogy ilyen jól sikerült, és egyáltalán, hogy hozzájárulhattam a győzelemhez – felelte Bonhardt Tibor, a Ráckeve labdarúgója.
– Mivel bajlódott?
– Vádlihúzódásom volt, illetve a sarkam is állandó jelleggel fáj, ezért sajnos csupán három meccset játszhattam.
– Az orvos mit mondott? Minek köszönhetőek az egészségügyi gondok?
– Általában a sarokproblémát a kemény talaj okozza, meg aztán 37 éves vagyok, így az idő is megkoptatta az ízületeimet. A vádlihúzódás pedig talán szerencsétlen pechszéria lehetett, mivel ugyanazon a ponton kétszer is meghúzódott, emiatt kellett heteket pihennem.
– Képzelem, hogy viselte ezt az egészet. Ott volt mindenhol, csak a pályán nem lehetett.
– Minden meccsre elkísértem a társakat, kivétel nélkül, így a magaménak érzem a csapatot, hiszen ott vagyok és rendszerint szurkolok nekik.
– Mit gondol a Ráckeve tavaszáról? A maximum közelében teljesített a társulat?
– Úgy fogalmaznék, hogy ez a fél év elfogadhatóan sikerült, az ősszel teljesítettünk a vártnál jóval gyengébben. Ha jól emlékszem, akkor csak három győzelmünk volt, míg a tavasszal hét. Nagy különbség. A realitást nézve a Ráckeve a jelenlegi összeállításában középcsapatnak tekinthető. A tavasszal ezt a szintet hoztuk is, így az ősszel kapcsolatban van és lehet hiányérzetünk. Összességében a 11. helyezés per pillanat megfelel a valóságnak.
– Mi lesz a közeljövőben? Összeállhat egy olyan csapat, amelyik harcban lesz a dobogóért, úgy, mint néhány esztendeje?
– Nagyon bízom benne, hogy ez újra bekövetkezhet, de hozzá kell tenni, a jelenlegi keretet ehhez mindenképpen meg kellene erősíteni. Jelenleg nagyon sok ifjúsági korú játékos futballozik, akiknek időre van szükségük ahhoz, hogy felvegyék a felnőtt bajnokság tempóját, színvonalát.
– Bonhardt Tiborral a soraiban?
– Ebben is nagyon bízom. 37 éves korom ellenére mindenképpen szeretném folytatni, és azt remélem, az ősszel elkerül ez a szerencsétlen sérüléssorozat, és többször tudok a csapat rendelkezésére állni és esetleg hasonló jó játékkal segíteni a jó eredmény elérésében.
– Mióta is tagja az együttesnek?
– Ha jól számolom, ez már a kilencedik szezonom.
– Ilyenkor nyilván feltolulnak az emlékek, mégis, mi a legszebb, ha egyet lehetne választani?
– Amikor a 2. helyen végeztünk, épphogy lemaradva a bajnoki címről, az a legszebb emlékem Ráckevéről, illetve a kezdetekkor házi gólkirály voltam, amelyre szintén jó visszagondolni.
– Csak nem jobbhátvédként?
– Nem, amikor idekerültem, akkor még csatárt, illetve támadó- és szélső középpályást játszottam. Most kicsit a kényszer is hozta, hogy jobbhátvédként kell teljesítenem, mert az eredeti posztom jobb oldali támadó középpályás, de szerencsére ezen a meccsen ismét a régi formámat hoztam, és két jó lövésből sikerült betalálnom a Felsőpakony hálójába.
– Ez előny a pályán? Úgy értem, tudja, mit kell tenni az ellenfél kapujánál, ugyanakkor védőszemmel is tud gondolkodni, no meg a rivális támadójának fejével.
– Talán mindkettő igaz. Általában, ha a jobbhátvéd felér a támadással, nem kap olyan szoros őrizetet, mint egy csatár vagy egy támadó középpályás, így könnyebben helyzetbe kerülhet, és igaz a másik fele is. Aki évekig csatárként játszott, az jobban kiszámítja, adott helyzetben hogyan döntene a támadó helyében, milyen lövés vagy csel fog következni.
– Mindenről beszéltünk már, csak arról nem, minek köszönhetően győztek ilyen könnyedén? Sokan azt mondják, a ’Pakony elfogyott, csakhogy ugyanez volt a helyzet néhány hete is, ám a sikerek akkor nem maradtak el.
– Ezen a vasárnapi mérkőzésen mint csapat, remekül teljesítettünk, nagyon jól funkcionáltunk, valamint mindenkiben bizonyítási vágy volt, hogy bebizonyítsuk, az előző heti súlyos vereséghez képest sokkal többre vagyunk képesek. Mert valljuk meg, másfél hete, Dabason megalázó kudarcot szenvedtünk, így mindenkiben volt egyfajta dac, és ez a lelkesedés tükröződött a pályán.
– Az a 0–12 volt a legsúlyosabb, legfájdalmasabb vereség, amit valaha átélt?
– Mindenképpen a legsúlyosabb volt. A legfájdalmasabbat pedig akkor éltem meg, amikor otthon kikaptunk és azzal buktuk el a bajnoki címet.
– A Felsőpakony elleni derbit megelőzően a szurkolók megtalálták a csapatot?
– Nem érzékeltünk ebből semmit. Az az igazság, bár 12–0-s vereséget szenvedtünk, de volt öt-hat gól, ami előtt számunkra minden szerencsétlenül alakult. A legtöbbször az ellenfél elé pattant a labda és csak bepasszolták, tehát nem volt ekkora különbség a két együttes között. Volt differencia, de aki megnézte azt a mérkőzést, olyan összecsapást láthatott, amelyen nekünk mintha semmi sem sikerült volna, míg az ellenfélnek minden összejött. Tudomásul kell venni, hogy vannak ilyen meccsek. Nem feltétlenül a hozzáállásunkban volt keresendő a nagy zakó oka. Ugye, a kapufa kerek, amelyről kifelé is pattanhat a labda, de a mi kapunknál sajnos minden befelé pattant.
A fenti interjú megjelent ezen sorok írójától a Sportszelet 31. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: