Az élet néha furcsa, pokolba kívánt helyzeteket teremt. Solymos Zoltán, az NB III, Nyugati csoportjában szereplő Diósd 23 éves támadója jó ideje tudja ezt, hiszen a télen, amikor elfogadta a Pest megyei klub ajánlatát, már tisztában volt azzal, hogy a Tatabánya is a tavaszi ellenfelek között lesz.
Az egykori Bányász mindig is fontos szerepet töltött be Solymos Zoltán életében, hiszen ott nőtt fel, ott lett belőle NB II-es futballista. Aztán a sors egy éles kanyarral kínálta meg a tehetséges fiúból lett kész férfit, aki bevette azt, hiszen régi-új egylete úgy nyert múlt szombat délután 3–2-re a sokak által bajnokesélyesnek tartott Tatabánya ellen, hogy Solymos Zoltán főszerepet vállalt a sikerből.
– Utat engedett az érzelmeinek? Vagy csak megfontoltan, a lelke mélyén örült, amikor a 75. percben megfordította az eredményt?
– A mérkőzés közben már nem igazán járt a fejemben, hogy ki az ellenfelünk – felelte Solymos Zoltán, a Diósd labdarúgója. – Százszázalékosan a feladataimra koncentráltam és minden erőmmel azon voltam, hogy ezeket teljesítsem, így természetesen a gólomnak is ugyanúgy örültem, mint máskor.
– Ki lehet törölni közel egy évtizedet az emlékezetből?
– Úgy gondolom, nincs rá szükség. Egészen pontosan 12 évet töltöttem Tatabányán az utánpótlásban és a felnőtt csapatnál. Vannak szép emlékeim, amelyekre szívesen emlékszem vissza. Az egyik talán az első felnőtt meccsem, az akkor még NB II-es gárda színeiben kaptam néhány percet a Videoton II. ellen megnyert hazai mérkőzésen.
– Ezen az őszies szombaton milyen gólt szerzett?
– A balszélről kaptam egy remek magas indítást Pintér Dominiktől, amit mellel magam elé tettem úgy 25 méterre az ellenfél kapujától, így egyedül vezettem a kapura a labdát, majd a kimozduló kapus mellett a háló jobb oldalába helyeztem azt.
– Csurka Zoltán azt mondta a meccs estéjén, hogy nagy elánt hozó, jó meccset vívtak a Tatabányával. Egyetért az edzőjével?
– Igen. Azt gondolom, hogy NB III-as viszonylatban kiemelkedő iramú mérkőzést játszottunk. A találkozó egyes időszakaiban szerintem NB II-es iramot ment egymással a két csapat. Talán annak tudható be ez, hogy mindkét együttes támadólag lépett fel.
– Bravúreredményt értek el?
– Ha a mérkőzés előtt a tabellára tekintettünk, a Tatabánya ugye öt ponttal előttünk állt, ezen felül nagyon jó játékoskerettel bír, így papíron jobb csapatnak tűnhetett, mint mi, ezért a bravúr-jelző is megállhatná a helyét a győzelmünkkel kapcsolatosan. Viszont úgy gondolom, hogy a találkozón végig mi domináltunk és végig jobban játszottunk, mint a vendéggárda, és megmondom őszintén, én erre is számítottam. Jó társulatot győztünk le, de személy szerint nem nevezném bravúrnak a sikerünket.
– A télen nem kellett végigvezetni a sporttelepen, hiszen egy esztendeje már volt a Diósd labdarúgója. Mi szólt a visszatérése mellett?
– Ismeretlen közegbe nem kerültem, viszont azóta eléggé átalakultak a dolgok. A játékoskeret teljesen kicserélődött, az akkori kollektívából mindössze két játékos maradt. Illetve három, de Csurka Zoltán immár mint vezetőedző van a klubnál. A télen egy hosszabban elhúzódó sérülésből tértem vissza. Tatabányán edzettem, de nem sikerült megállapodnunk. Diósdról Rubold Péter vette fel velem a kapcsolatot, hogy szívesen látnának újra az egyesületnél. Hamar sikerült közös nevezőre jutnunk. Továbbá Csurka Zoltánt ismerve tudtam, hogy komoly szakmai munka folyik a csapatnál és ez is nagyon csábító volt számomra.
– Az ősszel olykor hullámvasúton ült a Diósd. Az akkor még a kívülálló szemével szemlélődő egykori játékosként mit gondolt, mi lehetett ennek az oka?
– Úgy gondolom, nem az én feladatom okokat keresni. Viszont azt nem szabad elfelejteni, hogy a nyáron teljesen kicserélődött a keret és nagyon sok fiatal, tehetséges játékos került Diósdra. Ha nagyon mondanom kell valamit, talán az összeszokatlanság és rutintalanság eredményezhette a csapat hullámzó teljesítményét.
– Márciusban viszont elkapta a fonalat a DTC: mire lehet képes a Diósd a tavasz hátralévő részében?
– Amilyen rosszul indult a tavasz, olyan jól folytatódott, illetve remélem, folytatódik is. Szerintem az első ötbe reálisan pályázhatunk, de titkon bízom benne, hogy felkapaszkodhatunk a dobogóra is.
– Mindenhol könnyedén ment a beilleszkedés? Úgy értem, Komárom-Esztergom megyében Tatabánya után Sárisápon futballozott, majd Dorogon játszott, ami olyan, mintha valaki a Fradiból az Újpesthez szerződne. Vagy tévedek?
– Az a sárisápi gárda a TASK felnőtt csapata volt akkoriban. Bozsik Péterék szerveztek egy NB III-as együttest és a Sárisáp jogán indultunk a bajnokságban. Minden csapattársamat ismertem az utánpótlás-éveimből, illetve a vezetőedzőnket is, így egyáltalán nem okozott problémát a beilleszkedés. Dorogra Miskei Attilán keresztül kerültem, akivel az NB III-as válogatottban ismertük meg egymást. Nagyon jó közösségbe kerültem Dorogon, több tatabányai játékos is játszott akkor ott, akiket ismertem. Nem okozott gondot itt sem a beilleszkedés, nagyon hamar befogadtak a srácok. A kérdése utolsó részére válaszolva csak annyit tudok mondani, hogy mivel ez nem az a Sárisáp volt, így nem állt fenn ez a nagy rivalizálás.
– Még csupán 23 éves. Hová, meddig akar eljutni?
– Szeretnék minél többet fejlődni. Azt hiszem, ehhez Diósdon minden feltétel adott. A sérülés miatti kihagyás után nagyon fontos volt, hogy állandó játéklehetőséget kaphassak, amiért persze minden edzésen meg kell és meg kellett küzdenem. Szeretnék ezen az úton tovább menni és minél többet játszani, fejlődni. Nem titkolt célom, hogy magasabb osztályban szeretnék játszani.
– Meglehet, nem könnyű válaszolni rá: lesz még valaha a Tatabánya labdarúgója?
– Ahogy a mondás tartja, soha ne mond, hogy soha. Ellenben jelenleg nagyon jól érzem magam Diósdon, és mint említettem, a célom eléréséhez minden feltétel adott a klubnál, így nem áll szándékomban eligazolni.
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 13. lapszámában. Azóta a Diósd a III. Kerület otthonában 2–2-re végzett, Sólymos Zoltán két gólt szerzett.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: