Tavaszi nyitás vereséggel. És nem is eggyel. Érthető, ha Kántor Attila, a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjában szereplő Délegyháza KSE ötvenes éveinek elején járó edzője nem boldog. Naná, hogy nem, hiszen nincs ehhez hozzászokva. Merthogy a tréner eddig bárhol is dolgozott, rendre eredményes csapata volt.
Megsértődni felesleges. Kántor Attila kimondja, amit gondol, holott biztosan lesznek, akiknek nem tetszenek majd a szakember szavai, de ez őt nem különösebben érdekli. Felkészülni, vigyázz, ész, rajt: kritikus mondatok következnek!
– Gondterheltnek tűnik.
– Délegyházán egyelőre nincs baj, kevesen vagyunk, csupán ennyi a problémánk, semmi több – felelte Kántor Attila, a társulat edzője. – A felkészülés alatt négy játékosunk megsérült, és mindegyiküknek három-négy hétig tart a felépülése. A Felsőpakony ellen pedig volt két kiállításunk, valamint két labdarúgónk is „kisárgult”, úgyhogy egyelőre nem vagyunk meg.
– Lehet ezt előre modellezni, fel lehet erre készülni?
– A válasz az, hogy nem. Direkt úgy csináltuk, hogy 16 játékosunk legyen, mert ha 19-en vagy 20-an volnánk, és ha valaki nem férne oda a kispadra sem, a következő héten már nem jön az illető. Nálunk nem pénzért futballozik senki, márpedig a kapusokkal együtt vagyunk 16-an. És ha nyolc ember kiesik, képzelheti… A múlt héten éppen ez történt.
– Nem lehet könnyű szembesülni mindezzel.
– Borzasztó nehéz, még edzésen is, mert egyszerűen nem tudok követelni. Előfordult, hogy futóedzést kellett volna végezni, az egyik játékosom meg egyszerűen azt mondta, hogy „én csak ennyit futok, mester!” Mit válaszolhattam volna? „Jó, akkor menjél be az öltözőbe!” Annak idején Gendur László barátom által kerültem ide, mivel ő kért meg arra, hogy segítsek a Délegyházának. Nem a pénzért, csupán szívességből, szeretetből.
– Nem gondolta úgy még egyszer sem, hogy feladja?
– Dehogynem, többször is!
– És mi tartotta vissza?
– A csapat. Az, hogy elkezdtünk egy munkát egy olyan együttesnél, amely csak a létszámfeltöltés miatt maradt a megyei másodosztályban, márpedig abból a gárdából még itt van 12 labdarúgó. Ez egy kihívás volt, hogy felmérjem, mit tudok kihozni belőlük. Az ősz végén a 6. helyen álltunk. Itt is lehet jó munkát végezni, még akkor is, ha mostoha körülmények között dolgozunk.
– Valahol bizonyára felfigyeltek a fényes eredménysorra.
– Ha azt hiszi, ki kell ábrándítanom. Senki nem keresett, senki nem hívott.
– Miért, ha egy „megye-egyes” klubhoz invitálnák, mit felelne a kérőnek?
– Azt, hogy ezt a szezont végigviszem Délegyházán, ugyanis ezt megígértem. A nyáron megyek, ha úgy alakul, de hogy csöbörből vödörbe kerüljek, Isten ments! Olyan helyen szeretnék dolgozni, ahol megvan a megfelelő körülmény és adottak a feltételek is.
– Burkoltan arra céloz, ha Délegyházán nem változik semmi, júniusban megköszöni Riebl Antal elnök úrnak és elválnak az útjaik egymástól?
– Így van, ez is benne van a pakliban.
– Az ellenben tény, hogy az ősszel elért eredmények elvitathatatlanok.
– És ebben a csapatban még így is sokkal több volt és van is. A hat vereségünkből öt egy-, míg egy kétgólos volt. A társulat viszont meggyengült, mert a télen négy ember is távozott. Akadt, aki Ausztriába igazolt, az egyik belső védőnk Angliába ment dolgozni, míg a csatárunk és a balhátvédünk csoportbeli riválist választott. De így sem vagyok elkeseredve, mert célunk a 8. hely, amit el is fogunk érni.
– Amikor azt látta és tapasztalta, hogy a meghatározó emberek távoznak, mi játszódott le önben?
– A legrosszabb az, hogy nem volt labdánk.
– Tessék?
– Jól hallotta. Öt labdánk volt és van, ezzel edzettünk és játszottunk bajnoki mérkőzést. Hordozható kapunk nincs, világított pályánk nincs, úgyhogy a legnagyobb problémánk mégiscsak az, hogy miként gyakorolunk? Ezzel nehéz szembesülni, hogy nem tudunk dolgozni. Márpedig ha nem tudunk, akkor minek vagyok itt?
– Az ellenfelek szakvezetőivel beszélgetve máshol is nagyjából ez a kép alakult ki?
– Persze, ugyanezt tapasztaltam több csapatnál is. Pontosabban a hátsó régióban vannak azok, akik hasonló körülmények közepette tréningeznek, mint mi. Csakhogy a Délegyháza nem a hátsó régióhoz tartozik, ezt ne feledje! Aztán persze vannak, akik jó pénzből gazdálkodnak, hiszen akad együttes, amelyiknél olyan korábbi játékosaink szerepelnek, akik havi 80 ezer forintot kapnak. Én meg csak nézek nagyokat…
– Végül is van mire büszkének lennie, hiszen a fiúk beleadnak apait-anyait, a színes lapokat elnézve néha talán túlságosan is.
– Arra vagyok a leginkább büszke, hogy csak olyanok játszanak nálunk, akik délegyházi kötődésűek. Ehhez mindössze két futballistát kellett igazolnunk, hogy a 16-os létszám meglegyen. És én ezekből a srácokból csináltam csapatot.
– És ha a múltba tekint, mire gondol vissza a legszívesebben?
– A Vecsésre. Az NB II-ben az edző Horváth Ferenc volt, akivel annak idején szponzor is érkezett. Ám a szponzor kiszállt, így Feri is ment vele, mi több, akkoriban 17 játékos távozott Vecsésről. Elvállaltam a csapatot úgy, hogy mindösszesen három labdarúgónk volt. Az újakból és az ilyen-olyan próbálkozókból összegyúrtam egy olyan együttest, amellyel a 8. helyen végeztünk.
– Bántja önt, hogy ilyen eredmények után is úgy beszélgetünk, hogy nem az NB II-es Cegléd vagy a Szolnoki MÁV mestere, hanem „csak” a megyei második vonalban dolgozik?
– Sajnos Magyarországon nem az számít, ki hogy melózik. Itt az a döntő, kinek milyen kapcsolatai vannak. Hiába vagy rossz edző, attól még lehet négy-öt csapatod is, egymás után. Ez már csak így működik nálunk.
– Bár nem biztos, hogy a politika és a sport kapcsolata minden esetben szerencsés, úgy tudom, erősen Fidesz-kötődésű.
– Ez így van, és nagyon jó, hogy ez szóba került, mert sokan megkérdezik, miért? És erre én mindig azt felelem: azért, mert okosak, imádják a futballt és szerintem ez az egy út vezet valahová. Viszont ha már ezt felvetette, hadd mondjam el azt is, van az NB I-ben több olyan vezetőedző, aki Fidesz-hátszéllel nagyon sokáig eljutott, ellenben a másik oldalra szavazott. Na, ehhez mit szól?
– Már megbocsásson, de ezt meg honnan veszi?
– Nyilvánosan csak olyat mondok el, amit bizonyítani tudok.
– Mondja, nem tart attól, hogy ezek után még annyi felkérése sem lesz, mint optimális esetben?
– Nem, mert én így is ember maradtam. Mitől féljek? Egy kft.-nek én vagyok az első embere, abból élek. Ha az edzőség komoly szinten összejönne, akkor a civil munkámat hanyagolnám. De így, hogy van egy kiscsapat, én nagyon jól megvagyok. Mindig azt szoktam mondani, ha engem nem keresnek, én nem keresek senkit. Ha kellek valahová, keressenek. De máshogy mondom: ha eredmény kell, hívjanak, mert az nálam garancia.
– Amennyiben?
– Voltam jó néhány klubnál, és mindenhol eredmény volt. És ilyet sem mondott még edző: írásba adom, ha valahol az a cél, legyünk ötödikek, jóval túlszárnyalom azt. Márpedig erre az edzői múltam a bizonyíték.
– Kíváncsivá tett.
– Kezdjük ott, hogy 40 éves koromban hagytam abba a futballt Ausztriában. Pécelen voltam először edző, ahol bajnokcsapatot csináltam. Következett Vecsés, Csábi József segítőjeként. Az NB III-ba kieső csapatot vettünk át, és újra NB II-be vezettük a gárdát. Két és fél évig voltunk ott. Majd együtt dolgoztam a már említett Horváth Ferivel, míg Détári Lajosnak kétszer is a segítője voltam. Aztán az irányításommal a 12. helyezést követően elért vecsési 8. pozíció után voltam Felsőpakonyban, a megyében, ahol az eredmények alapján NB III-at értünk el. És most itt vagyok Délegyházán, a kieső társulatból 6. helyezettet faragtunk. És mielőtt még megkérdezné, A-licences diplomával rendelkezem, ahogy megvan a középfokú szakedzőim, amit a Testnevelési Főiskolán végeztem. De a licencekről sincs jó véleményem.
– Miért?
– Beültem és végighallgattam mindegyiket, de csak az utánpótlásról volt szó, a felnőtt labdarúgásról pedig maximum két százalék. Én nem akarok gyermekekkel dolgozni, csak felnőtt csapattal.
– Ennek mi az oka? Sokan mondják, éspedig alighanem okkal, hogy a gyermekek romlatlanok, lehet még tanítani, motiválni őket.
– Ez így van, de én profi edzőnek érzem magam, és nem azért képeztem magam, hogy gyermekeket neveljek. Ott kiugrási lehetőség nincs, egyszerűen eltűnsz.
– Hadd vitatkozzam: mit ért el az NB II-ben hozott remek eredménysorral? A futball széles közvéleménye elől ugyanúgy eltűnt, mintha az utánpótlásban dolgozna.
– Oké, de mondtam, hogy Délegyházán nem profi edzőként vagyok jelen, hanem baráti segítségként. Ha profiként csinálnám, már a második hét után felálltam volna a kispadról. Egyébként itt nagyon szeretnek, elfogadtak a szurkolók is, le a kalappal előttük, mert edzőként ilyen remek drukkerekkel még nem találkoztam. Ebből a szempontból nagyszerű helyen vagyok.
– Játékosoktól szokás ezt kérdezni, de megteszem az ön esetében is: miként motiválja magát?
– Hát éppen ez az, ami nehéz, de… Abban biztos vagyok, hogy kiesési gondjaink nem lesznek soha ezzel a csapattal. És ha lesz egy almanach, amelyben az áll majd, hogy Kántor Attilával 8. lett az együttes, nekem már az is dicsőség.
A fenti interjú megjelent ezen sorok írójától a Sportszelet 6. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: