Az élvonalban is futballozott. Nem egy vagy két kiélezett meccs van a háta mögött a többek között Csepelen, Soroksáron és Tökölön szereplő labdarúgónak, aki a télen elköszönt a Kakucstól.
Semsei Mihály közeledik a 41. életévéhez, ám a lelkében örökké fiatal marad, hiszen kevesen közelítenek olyan alázattal és elhivatottsággal a sportághoz, mint a lelkesedéséből hosszú esztendők alatt mit sem veszítő középpályás.
– Mihez kezd most?
– Úgy néz ki, marad heti egy mérkőzés az öregfiúkkal – felelte Semsei Mihály, a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjában szereplő Kakucs korábbi játékos-edzője. – Így fogom tölteni az elkövetkező félévet.
– Abból a szempontból jó hír, hogy legalább nem vonul vissza.
– Nem így terveztem, de az ember negyven fölött átértékeli ezeket a dolgokat. Ha keresik, számára hízelgő, ha nem, tisztában van vele, már nem az övé a pálya.
– A télen keresték máshonnan?
– Baráti beszélgetés volt csak. Az egyik korábbi ráckevei csapattársamat hívtam, kérdeztem, mi van velük, és amikor szóba kerültem én és Polákovics Attila, rögtön mondta, ha ezt tudják a klubnál, hogy nem lesz maradásom Kakucson…
– Hát éppen ez az! Sokáig ön sem tudhatta, mi lesz, pedig játékos-edzője volt a társulatnak.
– Nézze, ez a játékos-edző pozíció annyira sok mindent azért nem jelentett. Kellett egy edző és így tudták megoldani, amikor úgy hozta az élet, elvállaltam. Ha kerestek volna máshonnan, a mai játékosállomány alapján biztosan találtam volna olyan lehetőséget, amely számomra is kedvező.
– Hogy élte meg ezt az egészet? Immár nem titok, korábban többször is pedzegette, nem biztos, hogy akarja ezt az egészet, aztán tessék, a télen nem ön köszönte meg, hanem Semsei Mihályra nem tartottak igényt.
– Ebben a korban át kell értékelni mindent úgy a sportban, ahogy az életben. Húszévesen mindenki más habitussal van megáldva, ki ha én nem-alapon, majd én megváltom a világot. Lehet, a mai napig élnek ezek bárkiben, ahogy bennem is, tény és való, amivel még nincs is semmi probléma. Éppen ezért azt mondom, azokon a kereteken belül, amit futballpályának hívunk, megpróbálom felvenni a versenyt – nemcsak a „megye-kettőben” vagy a ,,megye-egyben”, de még az NB III-ban is. És ha kellene, odaállnék bárkivel: gyere, verjél meg! Hogy miért? Mert én ilyen világban nevelkedtem, ebben nőttem fel, hogy addig, amíg nem látok jobbat magamnál, addig úgy gondolom, bármelyik csapatnak – nem csupán a Kakucsnak – hasznára lehetnék. Ha ezt már nem így látom, akkor le kell vonni a konzekvenciát, és akkor tényleg csak az öregfiú-mérkőzésekre vagyok alkalmas.
– Erőssége volt a játékos-edző az őszi Kakucsnak?
– Nem akarok szerénynek, de szerénytelennek sem tűnni. Bármilyen meccset játszhatsz, az összes pályán lévőnek a szurkoló a kritikusa, aki megmondja, jó voltál vagy sem. Hiába gondolom azt, hű de nagyszerű voltam, ha kintről azt mondja a szertáros vagy a büfés, hogy többre számítottunk tőled.
– Akadt példa arra, hogy lekiabálták a gyepről?
– Több ilyen volt fiatalként, mint mostanában. Érdekes, de harmincöt fölött sokkal jobb véleményeket kaptam, mint előtte összesen.
– Olyan, mint a jó bor. De nem szégyen ez a fiatalokra nézve?
– Az én meglátásom szerint nem nevezhető annak, mert azok a fiatalok, akik mezt húznak, sértésnek vennék, hogy egy nyugdíjas milyen nyilatkozatot tesz. Teljesen más világot élünk, pedig a játék az játék volt tíz, húsz vagy harminc esztendővel ezelőtt is. És ugyanaz vonatkozott a futballra akkor, mint most: csak megalkuvás nélkül működik.
– Ez az, ami a legtöbb fiatalból hiányzik.
– Bizonyos mértékben így volt Kakucson is. Volt, aki azért sértődött meg, mert játszott, a másik meg azért, mert nem lépett pályára.
– Akkor végre felszabadultabb lehet, nincs nyüglődés, vajon meglesznek-e tizenegyen szombatonként, ergo nyugodtabb a hétvégéje, a víkendeket a családdal töltheti.
– Itthon nagyon sok csatát vívtam, hogy elfogadtassam mindezt. Nagypálya, kispálya, bármilyen rendezvény volt, nem töltöttem otthon a hétvégét, nem is szólva a hétköznapi edzésekről. Tízéves periódus volt, amíg elfogadták ezt, holott tudták, ebben nőttem fel. A mai napig megvan, mindig vitázunk, miért mész el már megint? Pedig ez nekem afféle kultusz, ha olyan ember kér meg, nem tudok nemet mondani. És aztán a parketten vagy a füvön lehet húsz-, harminc- vagy negyvenéves az illető, aki velem szemben áll, olyan eseményen vesz részt, ahol szabályok vannak és tétre megy a dolog.
– Sok sikert kívánok! Hol is?
– Diósdon. Hosszú történet, legyen elég annyi, volt egy baráti felkérés nagyjából két évvel ezelőtt, a régiek összehoztak egy csapatot, ott játszottam, ám volt egy kis nézeteltérésünk. Innen kerültem a diósdi öregfiúkhoz. Január-február környékén kerestek meg, mi több, Polákovics Attila is nálunk futballozik majd. Most már csak abban bízom, hogy szép tavaszunk lesz.
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 4. lapszámában. Az új játékos-edzővel, Miták Józseffel készült interjút március 14-én, szombaton közöljük honlapunkon.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: