Litvánia. A mikrofonnál Knézy Jenő. Lelkesen beszél. A mindig kritikus televíziós egy fiúról mesél, aki 2000 őszén a tizenegyedik válogatott mérkőzésén élete addigi legjobbját nyújtva veszi be Padimanska hálóját nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor – mindössze harminchat perc alatt. A nemzeti tizenegy Bicskei Bertalan vezetésével gyakorlatilag lesöpörte a pályáról a litvánokat, az az idegenbeli 6–1-es siker mindmáig emlékezetes meccse a válogatottnak – és persze Fehér Miklósnak.
A Győrött nevelkedő csatárra mesés karrier várt itthon és a határon túl. A célállomás Portugália lett, és bár a világhírű FC Portóban nem tudta állandósítani a helyét, a Salgueirosban és a Bragában egyre inkább kiteljesedett, így nem csoda, hogy elvitte a Benfica. Akkor még, ha jobb nem is volt, de fogyaszthatóbbnak tűnt a magyar futball, az emberek felkerekedtek és indultak lelkesen az Üllői útra, a Bozsik-stadionba, a Megyeri útra vagy éppen az ETO-stadionba. Fehér Miklósra úgy tekintettünk, mint valami megváltóra, aki klubcsapatában ugyanúgy szállítja a gólokat, mint a válogatottban.
Apámmal aznap kora este az életre koccintottunk. A fater 2004. január 25-én töltötte be a negyvennyolcat, miközben ez a mindig mosolygós fiú már hosszú útra készült. Litvánián át Portugáliáig jutott, de több százezer szívig ért. És ott is marad – mindörökre.