És elvágtatott fél évszázad: Batári Csaba, a Budapest Honvéd és a Ferencváros egykori NB I-es futballistája, a Szentendre VSE szakmai igazgatója ezen a napon ünnepli ötvenedik születésnapját.
Van annak már négy éve is, hogy beállt az apróságok közé. A helyszín Dabas, Bozsik-torna. A deresedő férfi futott, cselezett, passzolt, még a háló elé is merészkedett. Együtt futballozott a lurkókkal, akik nem fogták vissza magukat. Batári Csaba ekkor újra közéjük valónak érezte magát, ismét ifjú focistává változott, aki esténként nem Sophia Loren vagy Catherine Deneuve fotóit bámulta, hanem Puskás, Mészöly és a többiek mozdulatait figyelte a sportnapilapban vagy a HD-minőségben vibráló Junoszty tévén. A hamvas arcú kisgyerekből mára ötvenesztendős férfi lett.
– Még messze vagyok ettől: milyen érzés?
– Az a helyzet, hogy már több van mögöttem, mint előttem – sóhajtott nagyot Batári Csaba, korábbi élvonalbeli labdarúgó, a Szentendre VSE szakmai igazgatója, aki december 30-án töltötte be az ötvenedik életévét. – Az ember ilyenkor már számot vet azzal, amit idáig csinált, időrendben az olyan meghatározó eseményekkel, hogy gyermekkorában futballozni kezd és kiteljesedik, aztán lesz belőle játékos, majd átkerül egy másik szférába, ahol a sport már nem annyira működik, mint a gyermek- és fiatal felnőttkorban. Ez a hanyatló időszak, amikor az ember az eszével próbál meg dolgozni és ebből vonja le a tanulságokat. Kevesebb az erő, a dinamika, de több a rutin, a tapasztalat, de ezek egymást egyensúlyba hozzák. Ennek is megvan a szépsége, mint mindegyik kornak.
– Már többször rá akartam kérdezni, hogy mire a legbüszkébb? Arra, hogy annak idején egy Újpest elleni találkozón először pályára léphetett a Fradiban vagy arra, hogy a Honvéddal bajnoki címet nyert, netán a csodálatos szentendrei pályára, amelynek épülését, szépülését magam is láttam, és amit néhány hónapja adtak át?
– Ha a sport oldalát tekintjük, azt kell, hogy mondjam, az utóbbi. Olyan körülményeket tudtunk létrehozni, ami alkalmas a labdarúgás alapjainak a lerakására. Azok a feltételek, amit itt megteremtettünk, nagyon nagy büszkeséggel töltenek el. Amennyiben figyelembe vesszük azokat a nehézségeket, amelyek itt nálunk, illetve sajnos ezen a környéken gyakorlatilag éveken keresztül hátráltatták a munkánkat, akkor ez a teljesítmény méltán vív ki elismerést a szakemberek körében.
– Pedig az a kispesti társulat bombaerős volt, olyannyira, hogy az 1984/1985-ös évad felénél még a Videoton állt az élen, ám a Honvéd huszáros hajrát produkálva végül tízpontos előnnyel ért célba.
– Nézze, az az igazság, hogy abba a Honvédba – amelyhez katonaként csatlakozhattam – nagyon nehéz volt bekerülni. Biztosan látta az évkönyvben, hogy az a gárda kilenc játékost adott a válogatottba. Az volt az utolsó csapat, amelyik 1986-ban, eleddig utoljára kikerült a világbajnokságra, Mexikóba. Innen nézve ebbe a Honvédba akkor fiatalon, kezdőként akár csak egy mérkőzés erejéig is pályára lépni fantasztikus büszkeséggel tölthette el az embert, hiszen az ország legjobb csapata volt akkoriban. A nemzeti együttes erre a társulatra épült, márpedig mindennél felemelőbb érzés volt, olyan világklasszisokkal együtt futballozni, mint Esterházy Marci, aki fantasztikus labdarúgó volt, sokat tanultam tőle. Aztán a teljesség igénye nélkül ott van Gyimesi Laci, a Gülü vagy Détári Döme, no meg akkor kezdte bontogatni a szárnyait az a Kovács Kálmán, aki Jean-Pierre Papin mögött kétszer is másodikként végzett a góllövőlistán Franciaországban. Márpedig mindez az egész pályafutásomat meghatározta, mivel ilyen kaliberű játékosoktól tanulhattam olyan technikát és taktikát, amivel a későbbiekben nagyon jól elboldogultam.
– Azóta viszont eltelt három hosszú évtized és a magyar futball nemhogy jobb nem lett, egyenesen hanyatlani kezdett a sportág. A kérdés az, hogy miért? Mert a világ elszaladt mellettünk, ami legalább annyira egyértelmű, mint az, hogy Woody Allen nem nyer testépítő-versenyt.
– Nagymértékben igazat adok önnek. Amikor a Honvédhoz kerültem, huszonkettő körül jártam, és életemben először csináltam négy a kettő elleni labdabirtoklást. A szakma akkoriban le volt maradva nálunk, Mezey György volt, aki a válogatottnál behozta ezeket a módszereket, amit Kispesten is alkalmaztunk: kis játék, labdabirtoklás. Ez nálunk a 85/86-os évadban lett divat, miközben nyugaton már régóta így ment. Akkor kezdtünk felébredni, mégis hatalmas dolog volt, hogy Mezey György felismerte ezt és Komora Imrével, illetve Vági Istvánnal meg is valósították. Erre tudott építeni a Honvéd és ezáltal a magyar labdarúgás is a válogatotton keresztül, hiszen ne feledje, akkoriban elsők is voltunk a világranglistán. Ezek olyan alapot adtak, hogy egész edzői pályafutásom során előre tudtam gondolkodni és lépni. Igen, nagyon elment mellettünk a világ, felgyorsult a tempó, szűkült a mezőny. Márpedig mi akkor is csináltuk a Kutas-érában bevezetett tizenkét perces futásokat, valamint a kondicionális fejlesztésekre törekedtünk, ez az egyik oka a lemaradásnak. A másik a rendszerváltásban keresendő, mivel miután megtörtént, valami borzasztó sporttörvényt erőltettek ránk, ami az egyesületek tönkretételéhez vezetett. Akkoriban pályák szűntek meg, helyükön pedig plázák, lakóparkok épültek, egyszóval ellehetetlenítették az egyesületeket. A gyerekek nem mentek futballozni, mert nem volt vonzó a labdarúgás. A harmadik ok pedig a társadalmi, morális válság. Felnőtt durván két generáció, és ezek az emberek szinte viselkedni sem tudnak. Azt sem tudják, a gyerekeiket, ha lehozzák a pályára, milyen szerelésben öltöztessék? Meg kell tanítani őket mindenre. Például arra, hogy a Bozsik-tornákon ne jöjjenek be a pályára, ne mászkáljanak keresztbe-kasul, mert ez is ugyanolyan mérkőzésnek számít, mint az Újpest–Fradi rangadó a Megyeri úton. Ne kiabáljanak olyan butaságokat, amivel megzavarják a gyerekek játékát. Ennek a háromnak isszuk manapság a levét.
– Amondó vagyok, inkább pezsgővel koccintson, elvégre közeleg az új esztendő. A Dárdai Pál vezette magyar válogatott kitörhet a szürkeségből?
– Pali mentalitása nagyon kellett a magyar labdarúgásnak. A teljesítmény az, ami számít, nem az, hogy kimegyünk akárki ellen, aztán szép játékkal győzzünk. Állandóan ez volt a probléma, hiszen ha nem nyertünk szemkápráztató futballal, máris ostorozták a csapatot. Feröeren 1–0-ra győztünk, és Pali úgy kezelte a diadalt, hogy ez egy nagy siker, és ha ezt mondja, akkor nekünk tudomásul kell vennünk. Dolgozni, gürizni kell a pályán, mivel az olyan kisebb ország válogatottja, mint Feröer, nagyon kulturált labdarúgást tudott megteremteni abból a kevésből, ami neki jutott. Ezeket a tényezőket a szurkolók a legtöbbször figyelmen kívül hagyják, viszont nekünk, szakembereknek a küzdelem az elsődleges, azaz a 0–0-ból kell kiindulni, ami már fél siker. De mondok mást: az a szerencsés momentum, mint ahogy 1–0-ra megnyertük a Finnország elleni hazai mérkőzést Gera Zoltán találatával, annak is köszönhető, hogy Dárdai Pál profi szellemiséget és mentalitást hozott haza, amit kinn, a Herthánál megtapasztalt, mi több, a vérébe ivódott. És ami még ennél is fontosabb, át tudja adni a mi srácainknak. Ezért is bízom benne, ugyanis szakmailag elég képzett, és ha ez a megfelelő mentalitással párosul, akkor ebből a két dologból csak siker következhet. A Dárdai-válogatott tagjai hajtottak, és komolyan mondom, élveztem az eddigi meccseket, pedig nem volt szép játék, viszont mindent elkövettek a győzelem érdekében a futballisták Gera Zolitól kezdve Dzsudzsák Balázsig.
– Talán végre felébredt a magyar futball, de ez még a jövő zenéje. Az viszont nem, hogy amikor ma reggel kikászálódott az ágyából, alighanem sok minden átértékelődött.
– Az az igazság, tegnap olyan megtiszteltetésben volt részem, amit egyszerűen nem tudok szavakba foglalni, akkora boldogságot okoztak vele. Elmondani nem tudom, de megpróbálom körülírni. Képzelje el, felhívtak a szülők, akik Szentendrén, a pályától nem messze laknak, hogy „Csaba, a világítás működik, de sehol senki, egy teremtett lélek nincs a pályán, viszont a kapu tárva-nyitva, mi legyen?” Mondtam, várjanak, mindjárt beülök a kocsiba, körülnézek és intézkedem. Leszaladtam, bemegyek ide-oda, megvan-e minden, nem tűnt-e el valami? Amikor kinyitottam az egyik nagyobb terem ajtaját, mit látok? Ott áll 100-120 ember, akik boldog születésnapot kívántak nekem. Hát én majdnem seggre ültem, egyszerűen nem találtam a szavakat, és még most sem… Teljesen elérzékenyültem, és tudja, ez volt az a momentum, ami számomra azt jelenti, akármennyire vagyok nagyon keménykezű edző – hiszen akik ismernek, tudják rólam, hogy olykor nem fogom vissza az érzelmeimet, kiadok magamból mindent, bizony-bizony kemény szavakkal –. ez az egész erőt is adott a boldogság mellett. Régi tanítványaim is, akik ma már az NB I-ben, az NB II-ben vagy az NB III-ban játszanak – mint például Erdélyi László, Papp Kristóf vagy Kőbányai Richárd – ott voltak, márpedig ők alkották az első garnitúrát a kétezres évek elején. Az újak közül is rengetegen jöttek el és olyan szeretettel vettek körül engem, ami mindenen továbbsegít, akármilyen nehézség övezze az utamat, bármi is történjen az életemben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: