A képességeihez nem férhet kétség. Gyors, lendületes, erőszakos és jól cselez. Ezt mondták róla jó néhány esztendeje a szakemberek. Ha nála volt a labda, az nem a rekettyésben landolt, így a kaposvári legény tulajdonképpen meghatározó labdarúgója lett a Rákóczinak, hiszen rendre helyzetbe került, lövöldözte a gólokat, adta a gólpasszokat az NB II-ben és az NB I-ben is. Nem csoda, hogy elvitte a Ferencváros, ahol azonban sok sót nem evett meg. Alig túl a 23. életévén a Vasashoz került, de a támadó Angyalföldön sem tudott gyökeret ereszteni. 2008 nyarán hazatért Kaposvárra, de az ismerős közeg sem segített, ugyanis 20 bajnokin lépett pályára – abból 17 (!) alkalommal csereként –, ám egyszer sem volt eredményes. 2010 telén a Lombard következett, de nem sikerült az áttörés. Egy év után a REAC-hoz igazolt, ahonnan két esztendeje állt tovább Szegedre. Bár a 2012/2013-as évadban 9 gólt szerzett, a képességei alapján sokkal több lehetett volna benne. És ez egyértelműen a pályafutására is igaz. 2013 nyara már Budaörsön találta, a BSC színeiben ugyan 21 bajnokin 13 gólt ért el – de hangsúlyozandó, hogy az NB III-ban.
A jelenlegi szezonban öt bajnokin két gólig jutott. Így érkeztünk el a BKV Előre otthonában megvívott, 1–1-re végződő találkozóig. Még a III. Kerület elleni meccsen sérült meg a kapus Kondor Tamással való ütközés után, ám Albert Flórián, a Budaörs edzője azon a vasárnapon úgy érezte, megadja a sanszot Jovánczai Zoltánnak. Látszólag frissnek, motiváltnak tűnt, amikor beállt az 57. percben. Aztán túlpörgés lett belőle, hiszen ha valaki néhány másodpercen belül két sárga lapot összeszed – függetlenül attól, hogy igaza van-e vagy sem –, az illetővel valami nem stimmel. Jovánczai Zoltán a piros lap láttán elindult, mintha csak középkezdést végezne. Azon a szomorú vasárnapon mindössze 18 perc jutott neki – de abban az alig több mint negyedórában minden benne volt.