Apa, én még mindig nem értem az egészet. Persze négyévesen nem könnyű felfogni a világ dolgait, de valahogy olyan furi minden. Ez idő tájt úgy érzem, mintha kétszer vagy háromszor lenne szülinapom, mert Anya mindig gyertyát gyújt, csak sosem mosolyog. Ilyenkor rendszerint csend telepszik a sötét szobára és hosszú percekig ölel engem.
Amikor hozzád indulunk, Anya mindig jól felöltöztet, mert nagyon félt engem. Persze a legtöbbször csak idegeneket látok, akik virággal, koszorúkkal a kezükben ballagnak a végtelennek tűnő úton, valahol meg-megállva. A fákon ilyenkor már nem sok levél van, és ha a szél belekap az avarba, az valami csuda klassz!
Képzeld, Apa, annyi minden történt velünk ebben az évben. Anya ott volt az új stadionban, azt hiszem, a Fradinak szurkolt. Aztán nemrég kirándulni voltunk, az óvó nénikkel megnéztük a vadasparkot, ne tudd meg, jól el is fáradtam a nap végére. És most itt vagyok, holott nem itt kellene lennem. A mécsesek, gyertyák hideg fénye helyett a stadionban, Anya ölében bámulnám a vakítóan világos pályát, és azt, ahogy futsz a kapu felé, nyakadon a hátvédekkel.
Anya ma is hosszasan megölelt. Hiányzol, Apa! Ahogy telnek az évek, én is megnövök, talán futballista leszek, és bár itt lesz Anya, akire meglásd, vigyázni fogok, de ez az érzés egyre csak erősödik majd bennem. Mert tudom, hogy szerettél.
KATT A KÉPRE!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: