Stílszerűen feketén-fehéren. Mersich Péter nem beszélt félre, mint ahogy kifogásokat sem keresett. A törökbálinti klub egykori labdarúgója emelt fővel búcsúzott. Egy nappal az új edzővel, Viczkó Tamással közölt interjút követően, íme, itt a korábbi trénerrel folytatott beszélgetés írásos változata is, amely szintén a Sportszelet 55. lapszámában jelent meg.
A második hazai vereség után állt fel a kispadról. A Gödöllői SK elleni 2–3 október első szombatján azért is lehetett különösen fájó, mert az első félidőben már háromgólos előnyre tett szert a látogató. Nyolc bajnoki, két győzelem, egy döntetlen, öt vereség, 13–16-os gólkülönbség, hét pont. Ez a mutató pedig semmiképp sem nevezhető jónak egy olyan együttestől, amelyik nem is olyan rég még az NB III-ban vitézkedett.
– Röstellem, hogy csak most köszöntöm fel, de nem akartam kellemetlenkedni. Utólag is boldog születésnapot kívánok – már persze, ha az volt…
– Mindenféleképpen, hiszen a családommal töltöttem – mondta Mersich Péter, a Törökbálinti TC leköszönő edzője. – Kaptam számtalan ajándékot, illetve rengeteg jókívánságot a rokonoktól, barátoktól, ismerősöktől, úgyhogy igazán boldog és meglepetésekkel teli volt a 40. születésnapom. Jól sikerült és tényleg remekül éreztem magam.
– Akkor nem is volt semmiféle negatív meglepetés?
– Nem ért váratlanul. Amikor a nyáron elkezdtük a felkészülést, a minimális előrelépést fogalmaztuk meg. Az 5–6. pozíció volt az elvárás. Az edzőmeccseken már látni lehetett, hogy bár a csapat nem változott meg jelentősen, de akik elmentek, azok mégiscsak hiányoztak. Nem gondoltam volna, hogy a távozásukkal ennyire megnehezítik a dolgunkat. Nem alakult ki olyan közösség, amelynek ki kellett volna, valamint nem volt vezéregyéniségünk. Az első három-négy fordulóban már lehetett tapasztalni, hogy sem a játék, sem az eredményesség nem volt az igazi, és már akkor is beszélgettünk arról a vezetőkkel, mit változtassunk, hogyan tovább? Mindvégig úgy voltam vele, addig csinálom, amíg fantáziát látok benne. Csakhogy mondom, akár az edzéseket, akár a bajnokikat nézem, tavalyhoz képest nem éreztem az egységet. Nem volt meg a kohézió, nem alakult ki köztem és a csapat között az a szoros kapocs, amelynek optimális esetben lennie kellene. Illetve azt is éreztem, hogy a vezetőség részéről nem volt meg az a maximális támogatás, amit talán elvártam volna.
– Elrontott valamit?
– Biztos, hogy hibáztam. Azt most már egyértelműen látom, sokkal jobban kellett volna ragaszkodnom azokhoz a játékosokhoz, akiket régebb óta ismerek, illetve akikkel akár játszottunk is együtt. Az ősszel kevés volt az ilyen. És persze lehetséges, hogy másfajta szigort is alkalmaznom kellett volna, de nem az a stílusú tréner és ember vagyok. Amikor az utóbbi időben az edzéseken kiabálnom kellett, éreztem, hogy ez már nem én vagyok, itt valami nem jó. Tudtam, hogy ebből nagyon nehéz lesz kijönni, és a vezetőséggel szinte egyszerre kerestük egymást telefonon. Mindkét fél tudta, az lenne a legjobb, ha nem folytatnánk közösen, mert valamin változtatni kell, ugyanis ez a csapat nem a 12–13. helyre van predesztinálva.
– Azért az csak megfordul a fejében, ha legalább az ősz végéig élvezi a bizalmat, talán Mersich Péterrel is elindul a gárda felfelé.
– Én is kíváncsian várom a további eredményeket, illetve nézem a csapat játékát. Azt gondolom, a keretben benne van a munka, ahogy a tudás is, amelynek ki kell jönnie. Hosszútávon a Törökbálint a megyei I. osztály középmezőnyének elején fog állni. Nem panaszként említem, de nagyrészt egyedül vittem végig az elmúlt másfél évet, a gyakorlások levezénylése mellett a pálya- és kapusedzősködés is rám maradt, de sokszor a technikai ügyeket is megoldottam, most meg hirtelen egy komoly stáb alakult Törökbálinton. Márpedig így nyilván más a munka. Erre is céloztam, amikor azt mondtam, nem éreztem a vezetőségtől a hátteret és támogatást.
– Nehezen éli meg a helyzetet?
– Sértődöttség abszolút nincs bennem. Ez a nem egész másfél év, amit ismét Törökbálinton töltöttem, nagyon sok pozitívumot hozott számomra. Valamiért ez most így alakult. Lehet, nem fogadtak el annyira, nem érezték magukénak ezt az egészet. Le kell szűrni a tapasztalatokat, hiszen mindig tanul az ember. Először mindig magamban keresem a hibát, de úgy vélem, nagyon sok ilyen történet van. Nyilván el kell telnie egy-két hétnek, hogy lezárjam, aztán előrefelé kell néznem. Folyamatosan figyelemmel kísérem a Törökbálint szereplését, valamint természetesen szurkolok nekik, mivel nyilván az én munkám is benne van a csapatban, bármilyen eredményt ér is el a társulat a szezon végén.
– Alkalomadtán kilátogat majd egy-két bajnokira?
– Természetesen. Annyi barátot szereztem ’Bálinton, ha lesz rá lehetőségem, kimegyek. Illetve van jó néhány játékos, akikkel a futsalon keresztül akár naponta találkozom az Aramis edzésein és mérkőzésein. Márpedig érthető okból kitárgyaljuk ezeket, tehát ebből a szempontból is naprakész vagyok.
– Ha jönne egy felkérés a napokban, rágódna rajta, vagy egyelőre a pihenést, a feltöltődést választaná?
– 2002 óta az Aramisnál vagyok, először játékosként, elég komoly sikereket elérve, aztán belecsöppentem a vezetőségi ügyekbe. Rengeteget fejlődött a futsalcsapatunk, 11 éves kortól egész a felnőttekig több száz gyermekkel foglalkozunk, így a munkám nagyon sokrétű, ám olyan jó közösség alakult ki Soós Ferenc elnökkel, Ritter Imrével és Frank Tamással, amely nyugodt, biztos hátteret ad nekem. Persze tudom, hogy más az edzősködés. A nyáron is voltak lehetőségeim, és ez mindig pozitív, az ember munkájának az elismerése. Akkor a Törökbálint mellett döntöttem. Egy-két napot követően, ahogy kiderült, hogy már nem vagyok edző, voltak puhatolózó érdeklődések, de az esti órákat, illetve a hétvégéket a családommal fogom tölteni, ezen felül az Aramisszal foglalkozom. Téltől, ha olyan lehetőség adódik és persze olyan hátteret látok olyan vezetőséggel, amely megfelel – akár az utánpótlást, akár a felnőtteket figyelembe véve –, akkor elgondolkodom rajta. Az értelmes feladatokat mindig elvállalom, már persze amennyi az időmbe belefér. Jó néhány év labdarúgómúlt és tréneri munka után tudom, mivel jár ez családszinten, ám azt hiszem, egy-két hónapos pihenő után már hiányzik az embernek. Amiben biztos vagyok, az az, hogy előbb vagy utóbb visszatérek edzőként. Valahol, valamikor.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: