Egykoron 21-szer viselte a magyar válogatott mezét, így alighanem érdemes figyelni a szavaira. Duró József futballozott a Vasasban és a Kispest-Honvédban, játékosként megfordult Izraelben is, ám a 48 éves, korábban a Honvédnál, Dorogon és Vecsésen is dolgozó szakember messze került a rivaldafénytől.
Nincsenek körülötte ügyek, nem találkozni a nevével a címlapokon, ám a futballtól nem szakadt el. Duró József 1985 és 1988 között volt a Debreceni MVSC labdarúgója. Negyed évszázad után voltaképpen hazatért.
– Ahhoz képest, hogy korábban még Vietnámról volt szó…
– Az nem jött össze – vágta rá kapásból Duró József. – Most Debrecenben lakom, annak is a kertvárosi részén, Józsán. A felnőtt csapatnál vagyok edző és az U21-esnél, valamint a Hajdúböszörmény U17-es egyletét irányítom, illetve az U21-et vezetjük Kiss Antal edzőkollégámmal, úgyhogy napi programjaim vannak.
– Mintha eltűnt volna a széles nyilvánosság elől.
– Nagy híre nem volt, hogy a megye-kettes józsai brigádnál vagyok. Az U17-tel az NB II-es ifjúsági bajnokságban indultunk, de hála Istennek, jól érzem magam. Itt lakom a pályától nem messze, és bízom benne, hogy lesz valami, mert tervezzük, hogy a tavaszra felújított öltöző és kétszáz fős lelátó készül. Szeretnénk fejleszteni a helyi sportot gyerekkori barátommal, az itteni tulajdonossal, Szabó Lászlóval. Ő invitált, próbáljuk meg ezt a projektet. A csapat az előző évadban kiesett a megyei első osztályból, de nagyon szép a pálya, a környezet gyönyörű, ráadásul közel van mindkét helyszín a lakhelyemhez.
– Tulajdonképpen új életet kezdett?
– A következő a helyzet: az év elején Debrecen-Józsán vettem egy házat, ideköltöztem, hiszen a kislányom és a testvérem is itt lakik Debrecenben. Úgyhogy most az van, hogy itt élek. Mondhatnám, huszonöt év után ismét.
– Sok minden változott azóta?
– Az én életemben?
– Is, meg a magyar futballban is.
– Nézze, nem nagyon akarok beszélni a profi futballról, de látom, miért tart itt a magyar labdarúgás, miután gyerekek mellett is dolgozom, és sajnos lasszóval kell fogni őket, hogy jöjjenek edzésre, mert ha például esik az eső vagy fúj a szél, már nem jönnek a gyakorlásokra. Az amatőr futball olyan szinten van, hogy az valami borzalmas, holott huszonöt éve még az volt a tendencia, hogy az amatőr labdarúgás igen népszerű volt, adta a játékosokat profi szintre. Immár ez megváltozott, ami elkeserítő!
– Azt állítja, látja, miért tartunk itt. Hallgatom!
– Megmondom én, mi a gond: Massimo Moralesnek, a Honvéd korábbi olasz trénerének sok igazsága volt. Az edzőink alulképzettek, a hat- és tizenkét éves kor között a játékosokkal való foglalkozás nem megfelelő. Nem tanítják meg őket az alapvető dolgokra: cselezni, kapura lőni, jobbal, ballal passzolni. Sajnos azt kell mondanom, jelen pillanatban ott tartok, hogy az U17-es korosztálynak az alapokat kell megtanítanom: passzolni, passzolni és passzolni. Nagyon sok edzést figyeltem, olyanokat, amelyeken hat-, nyolc- és tízéves gyerekek tréningeznek. Az edzők futtatják őket – nem is értem az egészet! Labdával, mindent labdával – nekem ez a véleményem.
– Akkor meg sem lepte a magyar válogatott visszafogott produkciója az északírek ellen?
– Ebbe nem akarok belemenni. Pintér Attila játékostársam volt a válogatottban, aki őt kinevezte, legyen övé a felelősség. Van egy vereség és nem állnak ki mellette? Ezt nem tartom korrektnek.
– Beszélgetésünk idején még Pintér Attila a szövetségi kapitány, ám abban igaza van, hogy furcsa világot élünk. Döntésre várnak, siettetnek, holott a szakembert vagy a balul sikerült összecsapás másnapján kellett volna megerősíteni a pozíciójában, vagy felállítani a kispadról.
– Azt mondom, aki odatette, álljon már ki mellette! Fogalmam sincs, ki vitte és ki tette oda, de valamilyen szinten megbízott benne, mert azt gondolta, hogy szakmailag jó. Akkor most, amikor van egy vereség, ez lesz belőle? Nem az én dolgom állást foglalni, mivel ez az egész nagyon messze áll tőlem…
– Ott leszünk a 2016-os Európa-bajnokságon?
– Az kizárt dolog!
– Miért ennyire pesszimista?
– Az utánpótlás-képzésünk egyszerűen katasztrofális! Én így látom, ez a véleményem.
– A magyar közeg „szeretni” fogja… De ha már itt tartunk: akkor Szalai Ádám emlékezetes kifakadásának, közel félórás monológjának is volt alapja?
– Nyilvánvalóan. Van egy Szalai Ádámunk és egy Huszti Szabolcsunk, és mindketten lemondták a válogatottságot, ami nem lehet véletlen. A legjobb játékosainkról beszélünk. Hát kérdezem én: hol van ilyen?
– Huszonöt éve ez elképzelhetetlen lett volna.
– A mi időnkben nem is volt ilyen. Persze emlékszem arra, hogy a német Bernd Schuster lemondta a válogatottságot, no de egyéb ilyen példa nincs.
– Tudatosan került távol az úgynevezett profi futballtól?
– Nem volt az, mivel a nyáron is volt két NB III-as csapat, amelyik megkeresett. Az egyik a Létavértes volt, szerették volna, hogy náluk legyek edző, illetve hívott egy szintén NB III-as Pest megyei társulat, de nevet nem mondok, mert nincs értelme. Ha olyan felkérés érkezik, ahol látom, van értelme munkát vállalni, nyilván elvállalom. Jelen pillanatban ez a józsai projekt, amit Szabó László barátommal csinálunk, kielégít. Villanyfényes világítás már van a pályán, aztán tavasszal jön a többi. Ebben látok fantáziát. Az amatőr labdarúgást előtérbe kell helyezni, hogy legyen profi futball.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: