Kevesen mondhatják el magukról, hogy két országban is gólkirályi címet szereztek. Csorba Péter a kivételek egyike. A korábban Dunaújvárosban, Érden és Százhalombattán is pazar produkcióval kirukkoló támadó az elmúlt hetekben csak ideiglenesen tartózkodott hazánkban, hiszen Ausztriában él és futballozik.
Aláírt mezzel jön. Emlékképekkel a hofkircheni korszakról. Magával hozta, afféle ereklyeként. 44 bajnoki, 39 gól. Közel 1/1-es átlag, szóval nincs miről beszélni. Illetve dehogyisnem. Egy csatár élete külhonban – kíméletlen őszinteséggel.
– Váltás előtt vagy után?
– Ez egy jó kérdés – sóhajtott nagyot Csorba Péter. – Elfogadtam egy jó munkalehetőséget Salzburgban, és azt, hogy találok egy csapatot, ahová el tudok menni hétvégenként játszani. Teljesen meg fogok ezzel is elégedni. Van Ausztriában egy olyan szabály, ha nem szakad meg a játékengedélyed négy évig, akkor négy esztendő után nem számítasz légiósnak. Megpróbálok jó teljesítményt nyújtani, ha úgy alakul, hátha megkeres egy magasabb osztályban szereplő társulat. De ha a futballkarrierem besül, akkor is egy olyan hátteret tudok teremteni, aminek köszönhetően nem szenvedek hiányt a későbbiekben, a gyermekemnek nem kell azt mondanom néhány év múlva, hogy „fiam, nincs rá pénz, nem veszek húsz deka felvágottat, csak tizenötöt”. Már nem a profi karriert nézem.
– Osztráknak érzi magát?
– Megmondom őszintén, sokszor gondolkodtam ezen. Vannak dolgok, amikor azt érzem, inkább jobb lenne osztráknak lenni, mint magyarnak. Nem éreztem hátrányát annak, hogy magyar vagyok, bekerültem a körbe, elfogadtak, pedig nulla némettel mentem ki, de hála Istennek, azóta erős középfokon beszélem a nyelvet.
– A barátai, ismerősei nem lepődtek meg, hogy elhagyta a Hofkirchent? Mert gondolom, marasztalták.
– Igazából ez az, amit nem tudok megemészteni. Mondok valamit: van egy sportautóm, egy Ferrari, tízezer euróért vettem. Ha nem marad pénze tankolni, mit csinál? Nézegeti, kerülgeti? Miért nem mondták azt, hogy jussunk közös nevezőre? Egy másodpercig nem mondták, hogy „Petikém, csináljunk valamit, itt van meló a barátnődnek”, vagy bármi.
– Magyaros mentalitás Ausztriában?
– Valahogy úgy. Ezért is döntöttem a távozás mellett. Nagyon nehéz így jó teljesítményt nyújtani. Ha van egy mérleg, és annak az egyik oldalára csak pakol az ember, nem lesz egyensúlyban a kettő. Az élet ikszre játszik, de ebben az esetben nem ez történt. Az jött ki, hogy el kell jönnöm, nem becsülnek meg, nem akarják, hogy itt maradjak. Nem is értettem. Nekem mindig is volt egy jó közérzetem, hiszen szeretek lejárni edzésre. Na, ez az utolsó két-három hónapban nem volt meg. Lementem én, de tudtam, hogy nem fogok ottmaradni, amikor jöttek a negatív hullámok. Aztán bejött a salzburgi meló, és én tudom, hogy van négy-öt jó évem meg néhány rossz. Szeretnék családot alapítani, és amit Magyarországon, amit otthon kaptam, azt szeretném megadni a gyerekemnek. Bármi is volt, annak idején lementünk vásárolni és hisztiztem, apám megvette a csokit, mondván, „maradj csöndben, itt van”. És tudja, nem akarom azt hallgatni, hogy nincs pénz erre vagy arra. A mai világ anyagias, és nem arról szól, mint annak idején a cserekereskedelem, hogy itt van a bab, aztán visszakapod borsóban.
– Akkor az eszébe sem jutott, hogy hazatér? Az ember azt hinné, előbb vagy utóbb mindenkit elér a honvágy.
– Januárban fordult meg a fejemben, hogy jó lenne félévet kihagyni. Aztán történt valami. Kétszer vagy háromszor voltam itthon, hazaérkeztem a családi házba, sétáltam, hívtam a haverokat, „gyere, igyunk meg egy sört, beszélgessünk”, de mindig azt a választ kaptam, hogy nem, mert nincs pénzük. Dolgozik a szerencsétlen magyar tíz-tizenkét órát, és odáig jutnak itthon az emberek, hogy nincs pénzük arra, hogy találkozzanak. Érti? Nem idejük, pénzük! És ha a napi megélhetés probléma, többször is elgondolkodtam azon, hazajöjjek, ne jöjjek? Minden este az jutott eszembe: jöjjek haza havi négyszáz euróért? Szerencsére a szüleim élnek, jól vannak, de ki tudja, hány napjuk vagy évük van hátra? És ha valami egy idő után megtörténik, elgondolkodsz azon, megérte-e távol lenni azoktól, akiket szeretsz? De nekem az életemet tovább kell vinnem, ma már mindenki ott hajtja álomra a fejét, ahol megtalálja a számítását. Nem érzem azt, hogy haza kéne jönnöm. Hová? Minek? Nincs anyagi gond a családban, tudom azt, hogyha bármikor hazajövök és beállítok, hogy pakoljatok, megyünk nyaralni, csak ne kérdezzetek semmit, semmi gond nem lenne. Nézzen végig itt, a plázában: nem akarok bántani senkit, de szakadt papucsban, szakadt zokniban sétálnak az emberek! Hová jutottunk? A másik fele pedig az, hogy megpróbáltam. Lehet, csak egy- vagy két év van a térdemben, de amikor egyszer abbahagyom és otthon leülök, azt tudom mondani, volt valami ebben a pályafutásban. Lehet, nem volt éjjelem és nappalom, mert meló után jött a foci. De majd azt tudom mondani, amikor jött az a beadás a jobboldalról és befejeltem háromszáz euróért, na, az az ajtókeret abból van. Jól fog esni. Magyarországon mi megy? Orrba-szájba átb.sz mindenki mindenkit, legalábbis ha egy kicsit hiszékenyebb vagy. Itt ez a telefon, ami ér mondjuk tízezer forintot, de eladom húszezer euróért. Azt látom, hogy ez megy nálunk.
– Keserűnek tűnik. Sokszor becsapták?
– Próbáltak, de mindig ott volt mögöttem az édesapám, aki mondta, nehogy azt hidd, hogy ez így van. Ő minden értelemben mellettem volt, próbált jó útra terelgetni. Becsapni nem csaptak be, de több negatív dolog ért. Nem akarom magam topcsatárnak mondani, de erős B-kategóriás támadó vagyok, és arra mit mondjak, amikor az egyik volt egyesületemhez odahozták iksz játékost másfélszer annyi pénzért, mintsem engem megtartsanak, aki a hátán cipelte a csapatot? Ezt soha nem fogom megérteni.
– Magyar klubok nem érdeklődtek?
– A Csákvárról volt szó. Bognár György keresett, aki az amatőr válogatottnál az edzőm volt anno. Elég jó benyomást kelthettem, mert annak idején le akart vinni Bajára. És lehet, ha én megyek oda, Frőhlich Roland helyett most én vagyok Pécsen, az NB I-ben.
– Akivel Érden csapattársak voltak.
– Meg Százhalombattán is. Nem tagadom, akkor is az anyagi oldalt választottam. Pedig többször elgondolkodtam azon, jót lépek-e? Ott motoszkált az agyamban, a „mi lett volna, ha?”, de az életben nincs „ha”. Kétféle út van, én ezt választottam.
– Az ausztriai letelepedés gondolatával már eljátszott?
– Megfordult a fejemben. Komolyan. Magyarországon nem látom azokat a lehetőségeket, amik megvannak odakinn. Ausztriában teljesen másként állnak az emberhez. Ha odateszed magad, nem úgy mész oda, hogy te vagy az atyaisten, segíteni fognak. A bátyám hét éve kinn él, mindig azt mondta, azért vigyázz, de ha kivívod magadnak a tiszteletet, és látják két-három hónap után, hogy tényleg jó vagy, onnantól kezdve nem foglalkoznak veled. Nem tervezem azt az elkövetkező négy-öt évben, hogy hazatérek, bár Isten útjai kifürkészhetetlenek.
– Ha ezt a négy-öt évet kinn tölti, az élvonalbeli szereplésről alighanem örökre lemondhat.
– Igen, tudom. Viszont az is tény, azért, hogy az NB I-ben játsszak tíz-tizenöt meccset, azzal lehet, hogy egy álom teljesülne, viszont azok nem teljesülnének, amelyek Ausztriában igen. A mérleg azon oldalára pakolok, ami a jövőmet szolgálja.
– De ez csak az egyik oldal – nem én, hanem ön mondta…
– Ez is igaz. Remélem, van vagy ötven-hatvan évem hátra, és nekem ezt az időt túl kell élnem. Magyarországon van egy felső tízezer, aki megtehet akármit és a többiek, akik előtt nincs lehetőség. Majd kíváncsi leszek azokra a játékosokra, akik most az NB I-ben futballoznak, hogy tíz-tizenöt év múlva mi lesz velük? Ugyanis elég sok futballistát ismerek, aki napról napra él úgy, hogy viszonylag jól keres. Megkapja a fizetést, aztán az utolsó tíz napban vegetál. Én mindig úgy alakítottam az életem, hogy nem vettem magamnak kaviárt és pezsgőt, de közepes színvonalon vagy egy picivel jobban éltem. Ami télen megfordult bennem, most is ugyanúgy gondolom, kéne egy kis pihenőt tartanom. Persze nem teljesen leállni a futballal, mert van bennem egy másodvirágzás.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: