KAKUCS » A helyi csapat otthonában, csütörtökön vívott felkészülési mérkőzés hajrájában az FC Dabas U19-es csapatának nem sokkal hatalmas gólja után lecserélt labdarúgója, Duhaj Ádám a kispad felé tartva a kapu mögött hirtelen összeesett, és csak a többszöri újraélesztésnek köszönhetően maradt életben.
A csend szót kért, a tétlenség tort ült. Nem mozdult senki, megbénult a perc, eltűnt az idő. Fiatal férfiak állták körbe társukat, hogy gratuláljanak, hogy biztassanak. A Dalnoki Akadémián és a Budapest Honvédban pallérozódó, ám a Pest megyei klubhoz visszatérő Duhaj Ádám tizenhat évesen meghatározó tagja a Farkas Krisztián és Tóth Ferenc által trenírozott FC Dabas U19-es alakulatának, amit Kakucson is gólokkal bizonyított. 3–8 vagy 3–9 lehetett az állás, amikor megfordult, eltorzult, elmosódott minden. A futballisták, a szakmai stábok már nem a győzelemért, nem a szépítésért, és nem a még nagyobb különbségért küzdöttek, hanem harcoltak – az életért, a túlélésért.
„Két perc volt hátra, amikor Ádám jelezte, lemenne a pályáról, és egy perc múlva le is jött, mert a cipője nyomta a lábát. Lesétált az oldalvonalnál, hogy odajön hozzám, a kispadhoz, de nem jutott el odáig… Az oldalvonal mellett tartózkodók állítják, a kapu mögött még kinyújtózott, mintha szúrna a szíve, aztán összeesett. Rohantunk, sprinteltünk, mert láttuk, hogy nagy a baj. Szerencsére öt perc múlva megérkezett egy mentős, aki szabadságon, de a közelben tartózkodott, és átvette tőlünk a fiút. Amíg a mentő kiérkezett, legalább hatszor élesztettük újra Ádámot, amikor nem volt légzése, nem volt pulzusa. Húsz perc múlva jött a segítség, és még ők is dolgoztak vele legalább másfél órát a helyszínen és az autóban. Nem tagadom, mindvégig attól tartottam, egyszer csak kiszállnak a mentősök, és azt mondják, hogy eddig tudtak küzdeni Ádám életéért…”
A korábbi kiváló NB I-es támadó, a Szolnoki MÁV-ot, a Kaposvárt és a Békéscsabát is megjáró többszörös gólkirály, Farkas Krisztián hirtelen elhallgat. A csend szót kér, de a mélyről érkező sóhaj megtöri a pillanatot.
„Ő a legtehetségesebb játékosunk, akivel a mentő úgy ért fel Budapestre, hogy stabil az állapota. Állítólag a kocsiban is háromszor kellett újraéleszteni, de magától lélegzett, úgy adták át, a többi már Ádámon, meg a Jóistenen múlik. Nagyon reméljük, hogy túléli, és nem lesz maradandó agykárosodása. Nem volt előjele ennek az egésznek, mert bár körülbelül két hete volt egy kis megfázása, ugyanúgy készült, edzett, mint máskor. Jelenleg a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikán ápolják, mesterséges kómában tartják még jó néhány napig. Hiszek abban, hogy minden jóra fordul, mert amit tegnap átéltem, az nagyon felkavaró volt. Ma már volt legalább százötven hívásom, de másnak nem akarok nyilatkozni, önnek is csak azért beszélek erről, mert mindig korrekt volt a viszonyunk. Gondoljon bele, az édesapja is ott volt a helyszínen, de a meccs szünetében távozott, mivel futballozni ment – úgy hívtuk vissza… A mi gyerekeink tudnak egymásért küzdeni, nagyszerű közösséget alkotnak, és ezt bebizonyították az elmúlt időszakban, amikor visszacsúsztak a tabellán a nyolcadik helyre, most meg ott vannak három pontra az első helyezettől. És ezek a gyerekek nagyon szeretik Ádámot, mert bár nem voltam közöttük, hiszen nekem kinn, a pálya szélén volt dolgom, tudom, hogy csütörtök este, az öltözőben együtt imádkozott a csapat…”
A hang elcsuklik, Farkas Krisztián megint hallgat. Előtte van a jelenet, ahogy Fehér Miklós sárga lapot kap, mosolyog, majd megigazítja a haját a Vitória elleni bajnokin a Benfica magyar válogatott támadója, aki a következő pillanatban előrehajol, és a földre rogy. A profi orvosi stábok jelenléte, a gyors, szakszerű közbeavatkozás, az azonnali segítség is hiábavalónak bizonyult – csütörtökön volt tizennégy éve, hogy a csatár visszaadta lelkét a Teremtőnek.
„Holnap megyek be a kórházba Ádámhoz, szeretném látni – jelentette ki határozottan Farkas Krisztián. – Az intenzív osztályon nem tartózkodhat látogató, de a szülők bevisznek hozzá, akik nem hibáztatnak senkit. Tisztában vannak azzal, mit tettünk a fiukért. Nem én, hanem mi, mert ez a történet nem rólam szól. A kakucsi sportbarátokról, a hazai csapat edzőjéről és játékosairól, akik ott voltak és segítettek. Az összetartás szenzációs volt, a mentősök is azt mondták Ádám édesanyjának és édesapjának, hogy szuper csapat a miénk, mert ha sok minden nem így alakul, most nincs miről beszélni. Arról viszont kell, ha nem rosszabbodik az állapota, az már jó hír. A játékosaim összeroppantak, az éjjel nem aludtak. Tudja, ilyenkor a hétköznapi történések eltűnnek, elvesznek. Alessandro Del Piero nyilatkozta az önéletrajzi könyvében: annyi pénze volt, hogy mindent megvehetett, bármit, amit csak akart, de az apja egészségét ő sem tudta megvásárolni, pedig mindent megadott volna érte. Átértékeli az ember, hogy felidegesíti magát apró, jelentéktelen dolgokon, holott mi értelme? Csak egészség és család legyen, ami a legfontosabb. Remélem, a Jóisten kegyes lesz hozzánk, csak ebben bízhatunk. Arra várunk, hogy túlélje – és arra, hogy túléljük…”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: