A taps a férfinek szólt. Az elmúlt évtizedekben nem a pályán, hanem a játéktér szélén aratott maradandót Simon Gábor, aki úgy döntött, hogy 72 évesen nyugdíjba vonul.
A Budapest Honvéd technikai igazgatója az elmúlt hét szombatján lejátszott, a Vasas otthonában 2–1-re elveszített bajnokin búcsúzott a futballtól, és szeretett csapataitól. Csapataitól, merthogy Simon Gábor a Fáy utcában, egy Újpest elleni bajnokin debütált technikai vezetőként. Rég volt, szép volt.
– Nem tudom elképzelni, hogy otthon ücsörög a fotelben és újságot olvas, keresztrejtvényt fejt, vagy barkácsol, netán krumplit pucol, miután hazacipelte a piacról.
– Krumplit pucolni szeretek, csak azt mondják, semmi értelme, mert nagyon ügyetlen vagyok – nevetett Simon Gábor. – Vásárolni meg nem igazán szeretek, mert tömegiszonyom van.
– Igazán nem akarok ünnepontó lenni, de az elmúlt időszakban ezzel nem kellett megküzdenie, bármelyik pályán nyugodtan, mindenfajta izgalom nélkül végezhette a dolgát a bajnokik előtt, alatt és után.
– Valóban, de erről nem igazán szeretnék beszélni, mert ez nagyon nagy baj. Egyébként úgy néz ki, maradni fogok a klubnál, a hivatalos megnevezés az, hogy futballszakmai tanácsadóként, félállásban. A tulajdonostól, George F. Hemingwaytől kaptam ezt a nagyon kedvező ajánlatot, márpedig úgy érzem, szeretne továbbra is velem dolgozni.
– Ne csodálkozzon mindezen, ugyanis precizitásban kevesen veszik fel önnel a versenyt. Persze ettől még nyilvánvalóan több ez, mint jóleső érzés.
– Úgy gondolom, hogy a munkám elismerése. A régi kollégáimmal, akikkel együtt dolgoztunk, még ha ellenfelek is voltunk, de mindig törekedtem arra, hogy nagyobb megbecsülést tudjak szerezni a technikai vezetői munkakörnek, ami méltatlanul kevés figyelmet kap. Általában akkor figyelnek fel bárkire, ha elhibázott valamit, viszont annak nagyon komoly következményei vannak. Azt próbáltam elérni a kollégáimmal, hogy jó, már-már baráti legyen a kapcsolat közöttünk, hiszen teljesen egymásra vagyunk utalva. Ez sikerült is, és ha nem hangzik nagyképűen, el is ismertek valamiféle vezérüknek.
– A vezér mégis elköszönt, letette a lantot.
– Nagyon, de nagyon nehéz volt mindezt megélni, viszont jelzett a szervezetem, hogy ez már elég nekem. Előjön az emberben, hogy talán van más is a futballon kívül. Egészség, család, gyerekek. Nehéz volt, de túl vagyok rajta.
– A Vasas–Honvéd bajnokin köszönt el a futballtól, az elmúlt évtizedektől. A sors furcsa fintora?
– Igen, megadta a sors nekem. Érdekes dolog ez, mert tényleg sorsszerűség, hiszen ahol elkezdtem, ott sikerült befejeznem is. A Vasas részéről Vancsa Miki ügyvezető írt egy nagyon szép sms-t, aminek az volt a lényege, talán a sors jelzése is, hogy azon a pályán fejezem be, amit én nagyon szerettem. Nem titok, három klub volt az életemben, amelyet imádtam: a Vasas, a III. Kerület és a Honvéd.
– Így, ebben a sorrendben?
– Nem, ez a fellépéseim sorrendje. Mindenhol voltak szép és jó dolgok, az én szerencsém pedig az, hogy sikerült nagyon értékes emberekkel munkakapcsolatba kerülnöm. Nem hiszem, hogy sokan elmondhatják magukról, amit én: öt szövetségi kapitánnyal dolgozhattam együtt, ha Csábi Józsit is idevesszük, márpedig egy meccsen ő is ült a kispadon. Rajta kívül Illovszky Rudolfról, Verebes Józsefről, Mészöly Kálmánról és Gellei Imréről van szó. A másik pedig az, hogy a magyar labdarúgás minden osztályában, a blasz-kettőtől az NB I-ig mindenhol voltam technikai vezető, és én erre is büszke vagyok.
– Járja majd a pályákat, a stadionokat a továbbiakban is?
– Valószínűleg ott leszek a meccseken, és ha az utódom igényt tart rá, mindenféle segítséget megadok neki. Némiképp távolabb fogom magam tartani az első csapattól, mert nem vagyok benne biztos, hogy jó vért szül az, ha én is ott vagyok, amikor más ember ugyanabban a pozícióban dolgozik.
– Talán igaza lehet. Amúgy sokan keresték az elmúlt napokban?
– Rengeteg visszajelzést kaptam régi játékosoktól, és olyanoktól is, akikkel tényleg csak kollegális kapcsolatom volt. Megbecsülték a munkámat, és engem is, mint embert. Képzelje, most az utolsó meccsen a Vasastól is nagyon szép ajándékokat kaptam. Debreceni Andris például egészen meglepő és megható dolgot csinált. A mérkőzés végén jött oda, és így szólt: „Gabi bá’, szeretnék egy ajándékot átadni”, majd elővette a féltve őrzött kispesti mezét, hátán a nevével és az 5-ös számmal, amit még én adtam neki, és mondta, nagyon féltve őrizte ezt a dresszt, ám szeretné nekem ajándékozni, búcsúzóul. A Ferencváros részéről is meglepetésben volt részem, de a régi Kerület-játékosaim is megemlékeztek a búcsúmról, szép estét töltöttünk együtt, mert szerveztek nekem egy bulit. Keddre viszont én szervezem az összejövetelt edzőkkel és technikai vezetőkkel. Akit csak hívtam, első szóra igent mondott. Ott lesz többek között Mészöly Kálmán, Mészöly Géza, Supka Attila, Sisa Tibor, míg a kollégáim közül a volt debreceni Horváth Béla, Paksról Karszt Józsi, Haáz Feri, Antal Peti és László Attila is, szóval az idősebb versenyzők. De nincs ezzel baj, mert nekünk már van mire visszaemlékezni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: