A hír futótűzként terjedt. Farkas Balázs, Rajczi Péter és Vermes Krisztián is mehet, amerre lát. 2014 májusát írtuk, amikor kiderült, hogy az akkor még NB I-es Mezőkövesd-Zsóry vezetősége az utolsó négy fordulóban nem tart igényt a trió szolgálataira, így voltaképpen a 34 éves középpályás leszámolt a profi futballal. A fedezet új utat keresett magának, amit a jelek szerint Újbudán, az NB III, Nyugati csoportjában szereplő társulatnál talált meg.
Azt mondja, élvezni akarja a játékot. Érthető, hiszen profi labdarúgóként a taktika, no meg az eredményes szereplés mindennél előbbre való volt. Farkas Balázs megtehette volna, hogy valamelyik verőfényes májusi délután szögre akasztja a stoplist, de a korábbi válogatott futballista folytatja karrierjét.
– El tudnám képzelni a Győri ETO, az Újpest vagy éppen a Videoton másodedzőjeként. Ehhez képest Újbudán futballozik.
– A kettő nem zárja ki egymást – vágta rá kapásból Farkas Balázs.
– Jó válasz, mégiscsak a pályán látni mostanság.
– Amilyen klubokat felsorolt, arra azt felelem, hogy a jelenlegi NB I-es csapatok másodedzőjének A-licenccel kell rendelkezniük, és mivel nekem csak a B-jelű van meg, éppen ezért nincs megfelelő képesítésem a fenti feladatra.
– De tervben van, hogy legyen?
– Mindenképpen, csak annak most olyan feltételei vannak, hogy B-licences munkát kell vállalnom, így legalább kétéves gyakorlat szükségeltetik ahhoz, hogy elmehessek az A-ra. Jelenleg ezt az utat keresem, hogy gyermekekkel vagy alacsonyabb osztályban dolgozva esetleg megszerezzem ezt a képesítést.
– Hívják, bombázzák ilyesféle ajánlatokkal, vagy Újbudán éppen ebbe csöppent?
– Jelenleg Újbudán többfajta lehetőség van, de nekem első körben a játék örömét adja a klub. Azok a dolgok, amelyben 15 évig éltem, a profi világ, nem hiányzik. Azért játszom, mert szeretek futballozni, a mindennapjaimat tökéletesen kielégíti, amit ez a mozgás ad. A labdarúgásban való elhelyezkedésem és a jövőképem ettől független, és nem biztos, hogy elsősorban az edzői pályán képzelem el magam.
– Farkas Balázs sportvezető – jól hangzik?
– Ez már egy kicsit jobban.
– Tesz is ez ügyben lépéseket?
– Most végeztem közgazdászként a főiskolán, úgyhogy maradjunk annyiban, ami a sportvezetőhöz illő képesítést illeti, közelebb állok a valósághoz, mint ahhoz, hogy egy NB I-es csapat pálya- vagy vezetőedzője legyek.
– Szakszemmel nézve, milyen lesz a társulata? Tudom, még csak ismerkedik a körülményekkel, de három forduló elteltével már lehet némi fogalma.
– Az a baj, hogy lehet, a saját csapatomat ismerem valamennyire, de a mezőnyt abszolút nem. Éppen ezért az, hogy véleményt formáljak az NB III, Nyugati csoportjának erőviszonyairól, felelőtlenség lenne a részemről, mivel férfiasan be kell vallanom, hogy nem ismerem a vetélytársakat. Azt látom, hogy jelenleg az Újbuda viszonylag fiatal titánokból álló lelkes kis gárda, kiegészítve egy-két nem öreg, hanem rutinosabb játékossal, valamint azt gondolom, hogy nem nagyon szeretnek ellenünk játszani. De azt kijelenteni, hogy az Újbudának esetleg merészebb álmai lennének, ne adj’ Isten a feljutás, az nagyon erős lenne.
– Kihangsúlyozta, így visszadobom a labdát: volt, ahol öregnek titulálták?
– Nem, ez így nem igaz. Amikor május elején eljöttem Mezőkövesdről, rá tíz napra leigazoltam az Újpest öregfiúcsapatába, amellyel ki is zártam az NB I-es és az NB II-es lehetőségeket. Ez nem azt jelenti, hogy engem kerestek volna onnan, hanem még azt is lehetetlenné tettem, hogy esetleg bármiféle profi kalandba belevágjak, mivel úgy gondoltam, az én időm lejárt ebben a formában, és ezzel a gyors igazolással azt is kizártam, hogy meggondoljam magam. Azt hiszem, az élet más területén, másban kell örömömet lelnem játékosként, és nem a profi futballban.
– Amikor meghozta ezt a döntést, utána érkezett megkeresés?
– Azért nem, mert ezt rögtön le is nyilatkoztam különböző médiumokban, hogy nekem ilyen célom már nincsen. Ennek az oka nagyon röviden, tömören megfogalmazva annyit tesz ki, hogy azokba a kalandokba, amelyekbe pályafutásom utolsó két évében belementem, azon körülményekbe és abba a miliőbe én már nem vágytam. Ahová mentem, és amihez szívesen adtam volna a nevemet, oda pedig szakmailag már kevés lennék. Az Újpestbe vagy a Videotonba már nem férek be, a gyengébb csapatoknál lévő környezetből pedig nem kérek. Őszinte leszek: egy megkeresésem volt egy NB I-es, jelenleg nem is kieső csapattól, komolyan gondolták, de amikor jeleztem, hogy így gondolkodom, tiszteletben tartották a dolgot. Éspedig azért, mert valóban úgy gondoltam, én nem tudok segíteni – és ezzel nem akarom őket megsérteni, de – a kiesés elleni harcban.
– Rákérdezek: a Lombard Pápáról van szó?
– Nem kommentálom. Ilyenkor már nem ildomos csapatnevekkel példálózni, de hogy konkrétan válaszoljak a kérdésére: az NB I-ből és az NB II-ből egyetlen konkrét megkeresésem volt.
– Amikor meghúzta ezt a vonalat…
– Már januárban megtettem.
– Ehhez képest a harmatos tavasz még az otthon zöld füvén találta.
– Tudtam, hogy az utolsó félévem lesz, így ebből a szempontból nem ért annyira váratlanul, mert volt időm arra, hogy felkészüljek a változásokra.
– Ha egyetlen emlékképet kellene kiemelnie a sikerekkel teli 15 esztendőből, akkor mire voksolna?
– Ezzel nem mondok nagyot, de bajnoki címet csak egyszer nyertem, így teljesen egyértelmű a választásom. De inkább úgy fogalmaznék, hogy volt két olyan csapat – nevezetesen az Újpest és a Videoton –, ahol otthon éreztem magam és ez így van most is, mivel ebbe a két stadionba látogatok ki, amikor csak lehetőségem van. Az örömöm és a szomorúságom is itt található, hiszen a Videotonnal mindent megnyertem, a Magyar Kupát, a bajnokságot, míg a Ligakupát kétszer is, viszont az Újpesttel semmit. Kettősség van bennem, hiszen volt utolsó fordulóban elveszített bajnoki cím, illetve van egy Szuperkupa-győzelmem a Megyeri útról, úgyhogy az örömbe némi üröm is vegyül, pedig szenzációs csapatunk volt Újpesten 2004-ben, és mégis, semmit sem nyertünk, de ettől még szép emlék.
– Az utódokról mi a véleménye? Az előző szezonban sokan temették az Újpestet, és sokáig még az is benne volt a levegőben, hogy bizony szégyenszemre kiesik.
– Maradjunk annyiban, hogy ez szerencsére nem történt meg. Az újpesti eseménysorozat kicsit összetettebb ennél, majdnem azt mondom, hogy a poklot is megjárta a klub az elmúlt években, de azért csak nyertek egy Magyar Kupát, illetve Szuperkupát. Nem azt mondom, hogy jól néznek ki, hiszen nekem továbbra sem tetszik a játékuk, de azt gondolom, lépegetnek előre, és ha minden jól megy, apránként biztos középcsapattá válnak a jelenlegi bajnokságban. Ám ahhoz, hogy komolyabban beleszóljanak a dobogós helyezésekbe, egyelőre kevésnek érzem a társaságot, bármennyire is vagyok elfogult. A Videotonnal kapcsolatban pedig úgy látom, bár kicsit furcsa, de augusztus végén eldőlt a bajnoki cím sorsa. 2011 óta, amióta eljöttem, mindhárom évben meg kellett volna szerezni az aranyérmet, de egyik évben sem sikerült, ám úgy vélem, ebben a szezonban nem fognak hibázni, mert most valóban jól néznek ki.
– Nem tévedek nagyot, ha azt állítom, a legjobb, legfelkészültebb edzővel, akivel valaha együtt dolgozott, dr. Mezey Györgynek hívják?
– Azzal nem árulok el nagy titkot, ha igennel felelek. Még akkor is, ha Magyarországon nem módi, hogy így fogalmazzak. Ez általában kishazánkban úgy szokott működni, hogy ilyenkor jó nagyot belerúgunk abba, aki már nincs ott, de azt gondolom, nem szerzek magamnak sok ellenséget, ha szakmailag ez a véleményem.
– Sokszor keveredett konfliktusba, amikor Székesfehérváron futballozott?
– Nem hinném, hogy így lenne, de ha az embernek van karaktere és kiáll az igazáért, azt ebben az országban nem nagyon szívlelik, holott mindig az igazamért, a csapat érdekeiért tettem. És ha valaki megkérdezte azt, hogy milyen szakember Mezey György, és azért, mert két héttel ezelőtt kirúgták a Videotontól és tízből kilenc azt mondja, hogy ,,nagyon rossz volt a Gyuri bácsi, mert sokkal jobb, aki helyette jön”, meg ,,már ideje volt, hogy kirúgják”, én akkor is úgy feleltem, hogy igenis jó edző volt, és köszönjük szépen a mellettünk, velünk végzett munkáját. Ha ez a fajta mentalitás, amit én képviselek, az konfliktuskeresőnek számít, akkor lehet, hogy az vagyok, de nem tartom magam annak. Inkább a kompromisszumokat keresem és próbálok megoldást találni mindenre. Bízom abban, hogy ez a tulajdonság megvan bennem, hiszen ha nem így lenne, a sportvezetői ambícióim halálra lennének ítélve. Mert ha ennyi nincs meg egy sportvezetőben, akkor nem alkalmas a munkára. Meglátjuk, mit hoz az elkövetkező évtized, azaz lesz-e erre lehetőségem vagy más boldogulás után kell néznem.
——————————————————————————————————————————————
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 43. számában.
——————————————————————————————————————————————
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: